Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Herczeg Ferenc: Huszonöt esztendővel az érettségi után
A budapesti rádió páratlan népszerűségnek örvend Szlovenszkón, s a közönség bizonyára érdeklődik az iránt, hogy, kivel és mivel áll állandóan összeköttetésben. Baloldalt: Scherz Ede, a közkedvelt leadó. Jobboldalt: Zenekari koncertet vezényelnek a budapesti leadó-helyiségben fedezésért és ezennel ünnepélyesen vissza is szivom ... Majd elmondom mindjárt, hogy kicsoda ö! Nagyon fiatalon, nevetségesen fiatalon adták férjhez. Az urát természetesen soha sem szerette. Hogyan is szerethette volna, amikor szegényke akkor még azt sem tudta, hogy mi az élet és mi a szerelem? Az utóbbit — ezt mellékesen jegyzem csak meg! — tőled tudta meg. Egyszer megesküdött neked az édesanyja emlékére ... — Hiszen az édesanyja ma is él! — kiáltotta diadalmasan a hadnagy. — Sebaj! Akkor más valami nagyon szent dologra esküdött meg, hogy házassága már évek óta nem házasság, hanem csak két közömbös ember együttélése. Egyizben azt is elmondta neked, hogy orvosi rendeletre sokat kell gyalogolnia. Nem szeret azonban a városban sétálni, mert gyűlöli a nők kíváncsiságát és a férfiak tolakodását. Nem tudom biztosan, hogy hol hozott össze titeket első Ízben az úgynevezett véletlen? A szigeten-e, vagy a Stefánia-uton? Lehet, hogy az elevátornál, esetleg a budai elipszen... A hadnagy hangosan elnevette magát. — Tehát az elipszen! Ott mindenesetre sokat elmélkedtetek arról a nevezetes, de sem újnak, sem mulatságosnak nem nevezhető kérdésről, hogy lehetséges-e férfi és nő között önzetlen barátság? Ha nem csalódom, abban állapodtatok meg, hogy igenis lehetséges, de csak afféle rendkívüli lények között, mint ti ketten. Közben az istennő természetesen sűrűn panaszkodott, hogy a budapesti asszonyokkal nem lehet társalogni, mert cselédtraccson, divaton és botrányokon kívül nem érdekli őket semmi... — Aminthogy igaz is! — Persze, hogy igaz! Egyszer — és ez nagyon fontos körülmény! — a királynő azt mondta neked, hogy nemrégiben véletlenül elment a lakásod előtt és akkor újból eszébe jutott, hogy milyen ostoba is a mai társadalmi rend. Egy tisztességes nő nálunk nem látogathat meg lakásán egy jellemes férfit. Angliában ezen már régen túl vannak.... — Amerikában! — javította ki a hadnagy. — Te ettől fogva könyörögni kezdtél neki, hogy jöjjön fel egyszer öt percre. Csak azért, hogy a jelenlétével mi itegy megszentelje rideg legénylakásodat... — No, ezt nem mondtam! — Akkor valami hasonlót mondtál... A lényeges az, hogy valóban eljött. Hogyne jött volna? Ha az ember valaki iránt érdeklődik, akkor szeretné megismerni a keretet is, amelyben él... Nem igaz? Sötét ruha volt rajta és elfogultságában jéggé dermedve ült székén... Arról beszélt, hogy milyen boldogtalan volt eddigi élete, közben alkalmasint sirt is keveset. Te megsimogattad a haját, mint egy testvér, ö pedig látni akarta az édesanyád arcképét. Miikor megmutattad neki, azt mondta: „Miért nem volt nekem ilyen édesanyám?“ így volt? Az ifjú a fejét rázta. — A néném arcképét mutattam meg neki, mert az édesanyáimé nincs meg ... — Amikor elment, — folytatta Farkas, — önként megcsókolt, hogy megjutalmazzon szerény és kedves viselkedésedért ... Azt mondta, hogy te nem vagy olyan, mint a többi férfi. A hadnagy szinte megsemmisülten nézte a bátyját, az pedig megittasodva a diadaltól, melyet emberismerete aratott, vakmerőén folytatta: — Nemsokára megint eljött, mivel meggyőződött róla, hogy benned tényleg megbizhatik... Ezúttal nem sirt, hanem hozott magával egy csomó szegfűt... — Pünkösdi rózsát hozott! — mormogta tompa hangon az ifjú. A vonat ekkor füttyentett: — Hopp, itthon vagyok Hódos-Monostoron! — kiáltotta Farkas és azzal nyakraföre összeszedegette a holmiját. Az ifjú most végre szóhoz jutott. Felugrott és izgatottan támadt rá a bátyjára: — Az Istenért, honnan tudod te mindezeket? — Fiacskám, úgy vedd, hogy huszonöt esztendő előtt tettem érettségit és azóta tanultam egyetmást. A vonat már akkor megállott. — Hódos-Monostor: egy perc! — Hát igaz volna, hogy a nők mind egyformák? — kérdezte a hadnagy.