Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Raggamby András: Kossuth futárja
A bécsi Gcinsehaufel két strandszépségségkirálynője. Balról-jobbra: Günsehaufel hercegnő és Miss Gansehaúfel. Felelevenitödtek a nagy termések, nagy szárazságok évei. A múltban jártunk már. Jól benne az előző század derekában. Suta Savó János távoli esztendőkre visszatekintve, nagy tűzzel, már állva magyarázott: Mert, kérőm, mit sejdit ebbül mán a mai nemzetség...? Egyszerre csak eszembe hasit a régmúlt epizódja. Nini! Most meg lehetne tudakolni. Felteszem hát a kérdést: — Igaz is, János bácsi! Hát hogy is esett tulajdonképpen az a dolog a Kossuth futárjával? Az öregnek — ahogy állott — a pohár éppen a kezében volt. A száját éppen nyitni akarta, elsápadt, a szeme kimeredt, az arca eltorzult, a pohár kicsúszott a kezéből, fehorkantott egy félelmetest ■— s aztán, amilyen hosszú volt, végigvágódott a gyepén . .. Jézus Mária! Rettentő riadalom keletkezett. Remegő kézzel téptük fel az ingét, viz híján borral locsoltuk. A cséplőnépség öszszerohant, — a gép árván zúgott tovább. — A bor! A bor! -—- jajveszékelt kezeit tördelve a menyecske, miközben négy legény vitte ölben az elhanyatlott, gyönyörű öreget a jajgató, kiabáló embersürün keresztül az ámbituson álló nyári ágy felé. Fehér volt Suta Savó János, mint a patyolat inge-gatyája. Szélütés, — tiszta sor. Hideg borogatást raktam a fejére, aztán izgatottan kaptam el egy legénykét: — Eredj, fogj, hozd rögtön a doktort meg a plébános urat! De már érezni lehetett, hogy ezt a megrendült kilencvenhat esztendőt inkább pap gyógyítja meg, mint orvos... II. Három nap múlva Suta Savó Jánost eltemették. Egy hét múlva beállított hozzánk Márton bácsi. A homloka körül -—- első pillanatra látszott — valami töprengés-féle felhozott. Egy másik öreg magyar is ögyellgetett tétován mögötte. Üdvözöltük egymást. — Aztán Márton bácsi bemutatólag billentette fejét az ismeretlen öreg vendég irányában: —• A Ferus. A Gyáli Fe,rus. A Suta Savó béröse ... Kezeltem a Ferussal is. — No, öregem. Hát mi járatban? Márton bácsi megsodorta a bajuszát, óvakodva körültekintett: — Ne térülnénk tán félrébb, kedve söm? — Lehet. Behúzódtunk a gesztenyefák alá. Márton bácsi nézelődött egy kicsit, köhintett kettőt-hármat, aztán elkezdte: — Hát kedvesöm, az úgy vót, hogy mielőtt az öreg János möghalt, az utolsó éccaka a Ferus vérrasztott mellette. Az öreg röttentően liánkolódott, nyögött, sóhajtozott, nem vót magánál, de osztán écciöir csak magához érzött. Mögüsmerte a Ferust, osztán beszélni kezdött. No, Ferus, mit mondott? Gyáli Ferus igyekezett gondosan visszaadni a haldokló utolsó szavait: — Nagyon sóhajtozott. Aszonta, kérőm: Jaj Istenöm, jaj... Én bűnös embör ... Ide hallgass, Ferus ... Üsnieröd-é a kuni nyárfákat...? — Rábólintottam: Ügön ... — Aszongya: a legöregebbet kitörte mán a szél, a két kisebb még mövan ... Rábólintottam: tudom... — Aszongya: ide hallgass ... A két kisebb közt, a középön ... jaj Istenöm .. — De akkó‘ mán nem is tudta tovább folytatni mer‘ újra fulladozni kezdött... —- Kuni nyárfák? —- kérdeztem csodálkozva. -—- Hol vannak azok a kuni nyárfák? Márton bácsi délnyugatnak emelte kezét: — Arra, a dorozsmai szélön a csordajárásnál. — No, folytassa kend! — Hát akkó‘ — mesélte tovább Ferus bácsi — nemsokára mögén hányta magát, vergődött. Aszonta: Én bűnös leiköm, Mögváltó Jézus ... Látom a lángot... Én bűnös leiköm ... — Akkó‘ fölészött a kissebbik mönye. Kigyütt. Kérdözöm: Te, Észter, milyen tallu van a vánkosba1 a feje alatt? Aszongya Észter: Vadkacsa tallu. ■—• Mingyá gondolám — mondok. Hát csak hozzá4 ki, fiam