Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Márai Sándor: A vasbotos úr
KÉPES HÉT Előfizetési dij, egész évre 140.—, félévre 72‘—, negyedévre 36'— Ke SZÉPIRODALMI HETILAP Külföldre, egész évre 164’— Ke félévre 85'—, negyedévre 45‘— Ke II. évfolyam. 30. szám. Prága, 1929 julius 28. A VASBOTOS UR Egy ember szalad az uccán az autóbusz után, futtában megtaszit egy másik embert, pardont rebeg és tovább akar szaladni, de ia másik elővesz egy vasbunkót, azt mondja: szabad egy pillanatra? — és agybafőbe veri. Ha ez nem jó akkor 'semmi. — Kicsit ideges ez a város. Mert például meg lehet érteni, hogy jókabátos emberek, akiknek nézeteltérésük van jelentékeny anyagi, becsületbeli vagy szerelmi kérdéseket illetően, lehúzzák a kabátjukat és nyílt uccán boxmérkőzést rendeznek, bizonyos nemzetközi szabályok figyelembevételével, hogy gyomorba nem szabad ütni, stb. de ha két jókabátos ember botokkal kezd verekedni, mert az egyik elmenőben hozzáért: akkor látni néha egy villanásra, mennyire kikészültek ennek a városnak az idegei. Adva van az orvosi eset: magas társadalmi állású ur, aki esztendeje nem megy el úgy hazulról, hogy a vasbunkót, a totstchlágert, zsebébe ne csúsztassa. Mit lehet tudni, hátha goromba lesz hozzá valaki a kávéházban, a pincér nem szolgálja ki figyelmesen, vagy véletlenül megtaszitják az uccán. Mindenesetre magával viszi a totschlagert. A magas társadalmi állású ur nincsen egydül ezzel az óvatos felfogásával a városban, többen vannak, akik a társas érintkezés egyik kellékének tartják a vasbunkót. Idegességből. Akárhányszor láttam, hogy kávéházban az érkező vendég egy székre odavetette maga mellé kalapját, kabátját és a börbecsavart, divatos totschlagert. Az ember sose tudja, ha elindul hazulról: hátha le kell ütni délután valakit, aki elhúzza a száját egy vicceden, vagy oldalba lök könyökével egy autóbuszban. Ahogy a texasi cowboy-filmeken a derék farmer nem indul el kéthárom bőrövébe rejtett karabély nélkül. A világ tele van neveletlen emberekkel, akiket meg kell nevelni — hogy is mondják ia vasbotosok? — móresre tanítani. Azt mondják, neurózis, üldözési mánia. Üldözési mániában azt szeretem, ha valaki attól retteg, hogy üldözik, de ha valakinek az a mániája, hogy vasbottal üldöz az uccán ártatlan embereket, ez, bocsánat, nem igazi üldözési mánia. Ez se rossz, de ez már egy olyan változata az üldözési mániának, almit nehéz kezelni. Roham idején nem is lehet másként kezelni, csak ellenvasbottal. A vasbunkónak, akárhogy forgatom, egyetlen rendeltetése van: arra a célra szolgál, hogy az ember fejbeverjen vele valakit. Kivételes idők esetén kitűnő önvédelmi szerszám. A kivételes idők visszahozhatatlanul elmúltak. Szép idők voltak, de egyszer minden elmúlik. Maradt a konszolidált jelen. Mit képzeljek a magam naiv hitében, ha azt kell látnom, hogy ezt a konszolidációt éppen azok érzik kevéssé megalapozottnak, akik közreműködtek megteremtésén? Pénzügyi tanácsos, aki a Gróf Tisza István uccán, fényes délelőtt, nem hajlandó ilyen jeles önvédelmi fegyver nélkül ’sétálni? -— A vasbotos ur esete az esztendő egyik legjellemzőbb afférja. — Színre napsütés, korzó, sétáló társadalom, finom emberek. — A zsebben a totschlager. Egy ilyen kis világitó rakéta felröppen, s éles, pillanatnyi fényénél az ember egy villanásra tisztában látja az egész terepet. Nem véletlen az, hogy egy pénzügyi tanácsos vasbot nélkül nem megy el sétálni. Nem véletlen az, hogy használja is a vasbotot. Nem véletlen az sem, hogy nem valami világraszóló alkalomból használja a vasbotot, nem támadták meg exisztenciájában, hitében, meggyőződésében, a fennálló világrenden nem esett semmi karcolás, csak megtaszitották éppen sétaközben. Ez már elég ok arra, hogy végtelen pesszimizmusában a vasbothoz nyúljon. Az ember nem lehet eléggé óvatos. A sétáló vasbotos ur azért nyúl rögtön a vasbothoz, azért viszi magával sétájára a vasbotot, mert föltételezi, hogy a világ tele van úri személye s az úri személye körül kialakult renddel szemben összeesküdött sötét alakokkal, akik nem csak úgy véletlenül taszítják meg az uccán, hanem lehetőleg véglegeset akarnak taszítani rajta. Ur nem siet. Ur nem ir. Ur védi a jogait. Ha megsértik, vasbottal. Aztán az is jó a vasbotban, hogy végleges elintézés. Az ember szavakkal, érvekkel, magyarázkodással soha nem intézhetet el olyan végérvényesen valamit, mint a vasbottal. Van abban valami nagy megnyugvás, ha az ember kettőt-hármat odaken arra az ellenszenves arcra, hogy felcsattan a bőr és látható lesz a hús. Tiszta munka. Csak a polgár 'szalad sértett önérzetével a bíróhoz. Ur maga vesz elégtételt, és — ez éppen a jó és időszerű a dologban — ellentétben azzal a középkori felfogással, mely az elégtételadást bizonyos egyforma esélyű harcias feltételekhez kötötte: például ahhoz, hogy mindkét küzdőiéinek fegyver legyen a kezében — ellentétben ezzel a középkori felfogással, mely bonyodalmas és bizonytalan esélyű, a haladó kor jegyében vannak, akik előnyben részesítik a vasbotot. Ha a másiknak például csak sétapálca van a kezében. A párbajt igazán gyűlölöm, de ha választanom kell a kihívás és a vasbot-elintézés között, meglepetéssel veszem észre, hogy e haladó korban emberibb, úribb, becsületesebb és méltányosabb elintézésnek tűnik föl a sötét középkor párbaj-intézménye, amikor az ügy elintézése körül mindkét félnek egyformán szava volt. Nem a párbajt sírom vissza. Csak iparkodom megérteni a vasbotot. Mert ügyek, álmok, elképzelések tervek mélyén ott szunnyad az ilyen vasbot-elintézés, semmi formaság, rögtön a tartalom. Nem lehet félreérteni. Kifele szép idő, séta, halk csevegés. Elintézéshez a vasbot. Legfeljebb jegyzőkönyvet vesznek fel róla. Akkor úgyis kiderül, hogy csak neurózis. Mórái Sándor.
