Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-20 / 3. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa (1)
A legméltóságteljescbb diplomata: Pacelli berlini nuncius elhagyja Hindenburg palotáját a hagyományos újévi fogadtatás után. A jugoszláv államcsíny képei. A belgrádi konak, Sándor király rezidenciája, ahol január 4-én aláírták a. diktatúrát kihirdető manifesztumot. hogy egy ily borzalmas tragédiát megakadályozhassak. — De, uram!- Szegény gyermek, szegény gyermek! Maga mégolyán fiatal és a fiatalság türelmetlen. Lehet, hogy megsebezték a szivét, talán súlyosan megsebezték. De lássa be, ezzel még nincs vége mindennek. Mert a szív halhatatlan. Olyan a szív, akár a Főnix-madár, mely poraiból mindig újra és újra föltámad és olyan, mint Jerichó rózsája, mely mindig újra és újra virágot hajt. Vagy valóban azt hiszi, hogy azért, mert ma egyedül áll a sivár világban, holnap mindez nem lehet másképp? . . . —- Bocsánat, uram ...- Sohse szégyelje fájdalmát! Ne piruljon miatta! -Mindent el lehet felejteni! A fiatalság még mindent el tud felejteni. És mindent jóvá lehet még tenni. Egy hütelen lélek miatt akarja eldobni magától az életet? Holott száz és száz férfi boldog volna, ha meghalhatna magáért. — Uram, az istenért... Sápadt arccal, lehunyt szempillákkal küzdött a lány megmentöjének szóáradata ellen, de Gilbert, aki még mindig tartott egy meggondolatlan lépéstől, erősen fogta a lányt. — Ne vegye zokon tolakodásomat. Kérem, nyújtsa ki újra kezeit az élet után s ha ismét csalódik, ám jó, én leszek a bűnös ebben. Tegyen engem felelőssé mások kegyetlenségéért, szívtelenségéért. Ha csalódik, sértegessen majd engem s mondja meg nekem, hogy nincs jogom hozzá, magát megmenteni, mert élete felett mindenki egymaga rendelkezik. Én ismerem ezeket az érveket, egytőlugyig hamisak. Minden élet az egész emberiség tulajdona, mint ahogy a napsugár a világegyetemé. Egyszer majd maga is be fogja ezt látni, ha idősebb lesz és mosolyogva fog visszagondolni mai őrült elhatározására, melyet még —• hál’ Istennek — idejében meghiúsíthattam . . . Megállt, hogy lélegzetet vegyen, s a fiatal leány ezúttal végre szóhoz jutott. Kiszakította magát Gilbert kezei közül, gyorsan felszedte keztyüit, ernyőjét és kalapját. — Mit mesél maga nekem órák hosszat? — kiáltotta dühös hanglejtéssel. — Miféle szerencsétlenségről és öngyilkosságról beszél itt nekem, aki boldog menyasszony vagyok. Engem senki se hagyott el. Vegye tudomásul, tökéletesen boldog vagyok, a halálra pedig nem is gondolok. De mégiscsak hallatlan, hogy egy tisztességes fiatal leány, ha történetesen hajat mosott, öt percig ne: állhasson zavartalanul a napsütésben s ki ne száríthassa a •Jl^ját , • ■ ■ ■■ . ' . , hatalom kulcsa Regény — Irta: Georg Fröschel (1) 1. Esti féltizenegy óra lehetett, mikor Willovsky Edgár elhagyta Lung tanár villáját. A rácsos vaskapu becsapódott mögötte s ő nyitott felöltővel s egy cigarettával a fogai között indult el a gyengén megvilágított fasoron át a városba. Szemei még fényesek voltak a mozgalmas, élményteli estély hatása alatt, ajkait finom vonallá szorította össze, mint mindig, ha Lungra gondolt. Lung! A professzor házában az élet, a gondtalanság, a szellem és a szépség uralkodtak. Szépség? Igen, a szépség is. Vagy nem vöt ott mindenek előtt Drakielné aszszony, a háziúr húga, aki oly csodálatosan tudott kacagni s fogait mutogatni, mint kevesen mások. Holott nem volt már éppen fiatal. Nem túlságosan gáláns dolog hölgyek életkorát firtatni; de mennyi hiányozhatott itt még a negyvenhez? Alapul véve, hogy Lung tavaly töltötte be ötvenedik évét. Ö, Willovsky, a születésnapon tulajdonképpen először került a tudós közelébe. Az egyetem magántanárainak nevében köszöntötte fel a hírneves geológust s Lung professzor oly végtelen előkelőséggel, annyi természetességgel válaszolt a toasztra, hogy Willovsky elszégyelte magát szóvirágai miatt, amiket korrekt szónoki készséggel adott ugyan elő, de anélkül, hogy akár ő maga is komolyan vette volna őket. Az ünnepelt azonban felette állt minden bizalmatlankodásnak vagy túlzott érzékenységnek; vacsora után, a fekete kávénál meghívta házába a szónokot s ezzel kezdetüket vették a szívélyes kapcsolatok. Senki se veheti zokon, ha Willovsky azóta e kapcsolatok kimélyitésén fáradozott, oly módon, hogy nélkülözhetetlenségét igyekezett a családnak bebizonyítani. Milyen élvezetes események voltak az esték és délutánok, melyeket a villában töltött, ahol minden tárgy művészi érzékről, kitisztult ízlésről s nem utolsó sorban tulajdonosainak mérhetetlen gazdagságáról tanúskodott. Ehhez képest az ő kétszobás legénylakása szegényes barlangként s vagyonkája, melyet nagybátyjától örökölt, nevetséges alamizsnaként hatott. De Lungéknál a hétköznap kicsinyes gondjai száműzve yoltak; boldog harmónia uralkodott ott. Willovsky is mintha megváltozott volna e pompás környezetben, úgy érezte, hogy a tanár házában az ő egyénisége is túlnő saját keretein. S ha őszinte pillanatai
