Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-30 / 26. szám - Kosztolányi Dezső: Esti és Elingen

Legújabban a táncot is „kottázzák“. Különféle értelmű jeleket imák a földre, amelyek alapján a táncosnő „kottából“ letáncolhatja a partitúrát. A berlini Laban-intézetben sikerrel használják az uj találmányt.

süppedt. A szamóca után hütővederben hozták a francia pezsgőt.

— Igyunk. — biztatgatta Esti. — Igyunk. Hány éves?

— Harmincegy.

— Akkor én öregebb vagyok. Ha megengeded . ..

Vacsora végén Esti ezt jelentette ki:

— Bármikor — értsd meg: bármikor — rendelkezésedre állok. Nem úgy, mint azok, akik azt mondják, hogy: bármikor. Hanem most, ebben a pillanatban és holnap és egy év múlva és húsz év múlva is, ameddig élek. Mindenemmel. Az egész telkemmel. Azt, amit te tettél, sohasem fogom elfelejteni. Örökké hálás leszek.

— Megszégyenitesz.

— Nem, nem. Nélküled aligha vacsorázhattam volna ma itten. Tehát jöjj el hozzám mielőbb.

A fizetésnél Elinger az erszénye után kaparászott.

— Még csak az kellene — tiltakozott Esti.

— Mégcgyszer a leikéire kötötte:

— Föltétlenül jöjj le. Előbb hívj föl telefonon. írd föl a telefonszámomat.

Elinger fölirta Esti telefonszámát. Majd ő is bediktálta az Első Magyar Olaj telefonszámát. Esti fölirta.

— Minek irtain föl? — tűnődött, hogy elvált tőle. — Mindegy. A legközelebbi életmentéskor esetleg telefonozhatok majd érte.

IV.

A telefonszám sokáig ott lábatlankodott íróasztalán, munka közben félre-félrelökte, aztán elkallódott. Nem szólította föl. Elinger se szólította föl. Hosszu-hosszu hónapokig nem adott magáról életjelt.

Esti pedig gyakran gondolt rá.

Azok, akiket régóta várunk, többnyire akkor toppannak be, mikor véletlenül borotválkozunk, vagy azon bosszankodunk, hogy összetörtünk egy uj gramofonlemezt, vagy egy szálkát kapartunk ki ujjúnkból, tűvel és még véres a kezünk. Az élet kicsinyes körülményei sohasem engedik meg a teljesen ünnepélyes, fölséges viszontlátásokat.

Karácsony előtt erősen fagyott. Esti most mindenre gondolt inkább, mint a fürdésre és a vizbefulásra. Ez nem volt időszerű.

Vasárnap volt, délelőtt féltizenkettö. Ö az egy órakor kezdődő előadásra készült.

Ekkor jelentették be Elingert.

Az megállt a küszöbön és anélkül, hogy mozdulna, igy szólt állitómódban:

— Zavarlak.

— Dehogy, édes öregem, dehogyis.

— De igen. Zavarlak — mondta ellentmondást nem tűrve.

— Ugyan, ugyan. Örülök, hogy végre itt vagy. Ülj le.

— Érzem, — makacskodott, — hogy roppant el vagy foglalva.

— Hagyd már ezeket. Beszélj, beszélj. gyorsan.

— Hát kérlek, — hebegett, majd Esti arcára pillantott gyanakodva: — Tényleg nem zavarlak?

— Esküszöm, hogy nem. Mi újság?

— Én megvolnék. — szólt s erre nevetni kezdett, a régi ismert nevetésével, — csak az anyám. Beteg. Súlyosan beteg. Múlt héten agyvérzéssel szállították be a kórházba. Ezért kerestelek föl. Hálás volnék, ha pillanatnyi ...

— Mennyiről van iszó?

— Kétszáz pengőről.

— Kétszáz pengőről? — kérdezte Esti. — Annyi most nincs nálam. Itt van százötven. Ötvenöt holnap a lakásodra küldök.

Esti a különbözetet még aznap eljuttatta hozzá. Tudta, hogy ez tartozás, becsületbeli tartozás, melyet törlesztenie kell. Végre az életet hitelre kapta tőle s az legalább ennyit kamatozott azóta.

Később az anyja betegeskedése alatt adott még neki kisebb-nagyobb részletekben kétszáz pengőt, aztán mikor az anyja meghalt, a temetés után háromszázötvenet, melyet maga is hitelbe vett föl.

Elinger ezután többször benyitott hozzá, reggel, mikor még az ágyban volt, és éjszaka is, mikor már az ágy