Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-30 / 26. szám - Kosztolányi Dezső: Esti és Elingen
tüzet kapott az uccán valakitől és mert érezte a szavak gyarlóságát, a helyzet félszeg voltát, hangsúlyával adott nyomatékot érzésének s melegen ismételte: — köszönöm. — Szóra sem érdemes. — Az én életem? — gondolta Esti kissé megütközve, majd hangosan: — Amit ön tett, uram, az nagyszerű volt. Az hősi volt. Az emberi volt. — Boldog vagyok. — Én pedig ki sem mondhatom ... igazán ... ki sem mondhatom dadogta Esti s erre a fiatalembernek másik két kezét is elkapta és mind a két kezét viharosan rázta. — Kérem, — dadogta a fiatalember is — kérem.... — Ezek után, azt hiszem, illenék, hogy kissé összeismerkedjünk. Nem tudom, van-e ideje. — Bármikor, mester. — Ma? Nem, nem ma. Holnap feketére, nálam. Vagy várjon, inkább este. Tudja mit, a Glasgow tetőterraszán. Este, kilenckor. — Végtelenül megtisztel. — Szóval ott lesz? — Okvetlenül. — Viszontlátásra. — Viszontlátásra. A fiatalember meghajolt. Esti átölelte víztől nedves derekát s indult. Amint a kabinja felé haladt, hogy felöltözködjék, vissza-vissza tekintett rá, többször integetett. Még otthon is el volt érzékenyülve. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy azonnal körtelefonálást ne rendezzen: értesítette az újságoknál levő barátait, hogy semmiesetre se írják meg az esetet. Abban, hogy valakinek megmentik az életét, van valami fölemelő, de van valami kényes s kínos is. HE Pont kilenckor megjelent a Glasgow tetöterraszán. Kereste az emberét. Egyelőre nem lelte sehol. Az asztaloknál villamos szellöztetö-gépek előtt szalmaözvegyek hüsöltek, pezsgősbólét ittak nőkkel. Esti féltizkor nyugtalankodni kezdett. Igazán lelki szüksége volt erre a találkozásra. Nagyon fájlalta volna, ha valahogy elvétik egymást s egy félreértés folytán nem láthatja többé azt, aki legnagyobb jóltcvője. Egymásután integette oda a pincéreket, érdeklődött náluk Elinger ur iránt. Akkor derült ki, hogy nem is tudná leírni. Csak airi emlékezett, hogy kék trikója volt, kék szeme s elől epy aranyfoga. Maga járta végig a terraszt. Több magányos vendéget meg is szólított. De tagadó választ kapott. Vé>ül a felvonó tőszomszédságában, ahol a dísznövények mcl.tt a pincérek ki-bejárnak, megpillantott valakit, aki báttil ült a közönségnek s szerényen várakozott. Odalépett h zzá: ■— Pardon, Elinger ur? — Igenis. — Ó, hát maga itt? Mióta?-— Félkilenc óta. — Nem látott engem? —- De igen. — Miért nem jött át? — Féltem, hogy zavarom a mestert. —- No, de ilyet. Meg se ismerjük egymást mi. Ez igazán érdekes. Barátom, kedves barátom, parancsoljon. Ide, ide. Hagyja. A kalapját majd áthozza a pincér. Foglaljon helyet. Félfejjel alacsonyobb, kevésbé izmos. Vörhenyesbe játszó szőke haját középütt választotta el. Fehér nyári ruhát hordott, övét, selyemnyakkendöt. Kék szeme világított. A meleg otthoniassággal berendezett prágai Erzsébet-Otthonból. A „kék szoba“ a „lila szobával“. (Szépe Imre amatőr felvétele.) A prágai Erzsébet-Otthonból. A benlakó lányok a Képes Hetet olvassák.