Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-23 / 25. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Irodalmi napló - Vozári Dezső: Az orleánsi szűz kínszenvedései
ÍROD A I. o M, M í> V ESHET Irodalmi napló Volt rá eset (elárulom: mindjárt az első), amikor az ember szerette volna megpeticionálni a Pantheon Mikszáthdijának kiosztását. A „Végre egy jó házasság“, amelyet a Pantheon-könyvkiadó az idei Mikszáth-dijjal megkoszorúzott, méltó helyre került. A regény írója Molnár Ákos fiatal iró (mellesleg: hadirokkant, a háborúban elvesztette felkarját, amiből azonban, eltérőleg némely pályatársától, eszében sincs tökét kovácsolni). Eddig egyetlen novelláskönyve jelent meg: „Gyereknek lenni“ címen. Regényében némileg más kvalitásokkal lep meg, mint aminőket novellái alapján vártunk tőle: a homályos lelki folyamatok gazdag (már-már tulgazdag) feltárása helyett inkább a talpraesett szerkesztés, a könnyükezü és biztos jellemzés és az izes elbeszélés erényeivel. Homolács Albin ötvenévkörüli malomhivatalnok példás házaséletet él — ez, rövidre fogva, a regény meséje, — soha egy napra sem szakad el feleségétől. Egyszer azonban, évtizedes házasélet után, hitvestársa huszonnégy órára vidékre utazik, valami lakodalomra. S ime, a szabadságtól elszokott két embernek azonnal fejébe száll a kis szabadság, mindketten becsipnek tőle, kiderül, hogy ebben az ideálisnak látszó házasságban is titkos vágyak áporodtak a lelkek mélyén. Homolács Albin megismerkedik egy kis mosdatlan költőnővel, akinek révén megcsapja őt a szabadság levegője, mire fellázad, a Ritzbe megy vacsorázni, pezsgőzik, elsikkasztja a rábízott hivatali Az orleánsi szűz ítiszenvedései Anno 1928, a film művészi stagnációjának és üzleti csődjének kulminációja idején néhány francia és német színész, rendező és fotográfus állott össze, hogy egy lehetőleg korszerűtlen, de artisztikus minőségben annál jelentősebb filmdrámát alkossanak, így született meg az a mozidarab, mely a közönség általános részvétlensége mellett és a film művészi lehetőségeire oly nyomatékosan utaló mementóként járja be a világ mozivásznait. Kari Th. Dreyer a „Jean d’Arc“ német rendezője a filmregisseurök ama ritka fajához tartozik, akik irtóznak a kierőszakolt effektusok módszereitől. Ez a film nem óhajt unfair vagy müvészietlen eszközökkel hatni; oly maguktól kínálódé lehetőségek vannak itt puritán gesztussal kihagyva, átugorva, melyeken Berlin vagy Hollywood minden rendezője két kézzel kapott volna, mert bennük azt kaphatta meg a „Jean d’ Arc“-film, amit népszerűvé, sikeressé és jövedelmezővé tette volna. Természetes, hogy üdvözölni kell a művészetnek ezen a halálra kompromittált és korrumpált területén pénzt, a költőnőt Parisba akarja szöktetni, s istentudja, milyen katasztrófák nem következnék be, ha idejében vissza nem érkeznék a felesége, a romantikátlan, józan asszony, s rendbe nem hozná a dolgokat. Közben Homolács is megijedt a tulajdon bátorságától, s a tegnapi lázadó már boldog, hogy visszahajthatja fejét a házasság kényelmes igájába ... Happy-end? A házasság mindenesetre győzött, kiderült, hogy az évtizedes együttélés kohéziója mindennél erősebb, érezzük, hogy össze fognak forrni a hirtelen támadt repedések, de előbb már megmutatkoztak a veszedelmes aknák, amelyek a „jó házasság“ mélyén is ott tátonganak. A házasság kritikája ez a könyv — ez teszi oly korszerűvé, — de érett és bölcs kritikája, amely, bár illúziók nélkül, végül mégis áldását adja az ősi intézményre. Talán imponálóbb s regényszerübb volna a mü, ha történéseit nem szakítaná ki túlságosan a társadalmi összefüggésekből, a főhős Homolács alakját, talán túlságosan bárgyúnak tünteti fel az iró, mint ahogy általában kissé nagyon szeret mulatni a kispolgári banalitás rovására, de élénk, mondhatnám tulipirosan élénk színezésű, eleven figuráival, formaösztönének szokatlan biztosságával, kerek és lélektanilag igaz meséjével, az egészet belengő humorával és megértésével, derűjével és poézisével a „Végre egy jó házasság“ méltán megérdemelte a Mikszáth-dijat. Komlós Aladár. minden becsületes törekvést, mely nem él a filmbörze sokszorosan kipróbált termelési előírásaival, de uj és megalkuvás nélküli koncepciót és művészi akarást hoz a tarsolyában. Az orleánsi szűz kínszenvedéseiről készült film, a mozi legpregnánsabb és legeredményesebb kísérletei közé tartozik, — de kísérlet. Kari Th. Dreyer lemondott a késői középkor udvari, egyházi és harci pompája nyújtotta a szemnek és a publikumnak tetsző felvételeiről s csupán a Szent Johanna elleni boszorkányper tárgyalását vette fel szüzséjébe. Az egész darab egy sivár, fehérre meszelt börtön cellában játszódik le. Kint a világban virágok illatoznak és napsütés aránylik, bent a tömlőében komorság, gonoszság és kegyetlenség uralkodnak. Johanna, a tize nkilencesztendős szűz ott áll fölényes tudásu bírái előtt, akik egyházi törvények és skolasztikus pragmatikák tömkelegébe sülyednek el, megfeledkezve a lényegről, amiről tulajdonképpen szó van: a hitről. De nem is egy angol börtön zárkája, hanem néhány emberi arc a „Jean d‘Arc-film cselekményének színhelye, Johanna és a papok arcjátéka adják össze a film tartalmát. Emberek állanak egymással szemközt, bíró és vádlott, ellenfelek s nem veszik észre, hogy mindannyian egyetlen hit fáklyáját hordozzák körül a lélek sötét tárnáiban. A börtönben hűvös van és homály; az ablakrács árnyéka fantasztikus hosszúságú keresztté nyúlik el a hideg kőpadlón és Jean d‘Arc úgy áll ott a mogorva püspökök előtt, mint Jézus a Golgotán. Mademolselle Falconetti, Szent Johanna megszemélyesítője olyan színészi produkciót nyújt ebben a darabban, amely mély nyomokat fog hagyni a film történelmében, éppen úgy, mint a pompás fotográfiák, melyek a film egyik főerősségét alkotják. Pedig a ftografus feladata itt rendkívül nehéz volt, mert ebben a filmben fordult elő legelőször, hogy a színészek sminkelés és púder nélkül, természetes arcszinnel merészkedtek a felvevögép szigorú lencséje elé. Vozári 1)' - ő. Könyvespolc Megrugott emberek Sebesi Ernő novellái, Kazinczy-kiadó, Kassa, 1929. Az éremnek két oldala van. Üe Sebesi Ernő csak a másik oldalát mutatja meg az éremnek; azt az oldalt, amelyiken szomorúság, betegség és reménytelenség domborulnak relieffé. Ha életre kelnének Sebesi novelláinak hősei, furcsa gyülekezet tevődne össze belőlük. Ott volna a vak apa, a tanáraitól leterrorizált pubertásos kisdiák, az elbocsájtott postás, a sármezőkön szenvedő katona, a szimulánsnak nézett elmebeteg, röviden: a társadalom outsederei. Megrugott emberek. Nagy epikus erény, hogy ezeknek a sorsoknak a tárgyalásánál Sebesi hideg tud maradni, nem sopánkodik és nem tördeli a kezeit. A résztvevő humaniz
