Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-16 / 24. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Az angol király Pöstyénbe akar jönni. Képünk György király első kikocsizását ábrázolja nagy betegsége után. Iczky grófnő nélkül Álmokháza egyszerű egyemeletes kis ház csak, nem Álmokháza. Iczky grófnő pedig nincs többé, Zsandár Mari van csak... 16. Más rendes, józan ember szám ira a dolog ezzel elvesztette volna jelentőségét, Régi házak, megöregedett álmok, vénasszonyok... ki törődik velük? Ki kell küldeni a szobából Iczky grófnőt és behivatni azt a csinos kis nőt. ott kell hagyni Álinokházát, akkor legalább Gallusz ur szöges botjának a kopogását sem hallom többé. Emberek közé kell mennem, örökre végezve a múlttal. Oda kell szoknom Winterékhez, ithea, bridge, kellemes, nyugodt viszony ... és talán dolgozni is kellene, belefogni valamibe, aminek a révén végre-valahára beleilleszkedek az életbe. Tisztán, világosan láttam, mit kell tennem, hogy lerázhassam magamról mindazt, ami bénít, utamat állja, bebörtönöz egy beteg álomvilágba emlékek és víziók közé. Ki kell nyitnom az ablakokat, immár nem azért, hogy rámeredjek a szomszéd lakásra és a titkolózó függönyök mögött a múltat keressem, Levegőt! Friss levegőt. Az élet lármáját kell az ablakon beeresztenem... Igen, igen. Tudom. Nem először jut eszembe. De ilyenkor mindig megmozdul agyamban a méhkas, nyüzsögni kezd a hangyaboly, zúgást hallok és dr. Szebeni Virgil érdes hangját... hány hazugság, mulasztás, bűn van még rovásomon! Ezzel a teherrel induljak neki az uj életnek? Uj élet? Nincs uj élet. Életünket nem tudjuk megváltoztatni. Azért élünk ugv, ahogy élünk, mert nem tudunk másként élni. Nincs uj élet. Csak más élet van. Az, amelyet akkor élünk, amikor meghaltunk már. De azért mégis el kell intéznem mindent. Mindenkivel. Hányszor mondtam már ezt is! Miért, nem teszem meg? Rendbehozni mindent, testamentumot csinálni... minden rendes ember végrendelkezik földi javairól, még botjáról és szivarszipkájáról is, úgy várja a halált. Nekem lelki ügyeimet kell elintéznem, akkor szabad csak az életre gondolnom. Iczky grófnő nem háborgatott révedezésemben. Alkalmasint ö is a múlton mélázott. A vörös házon és fiatalságán, szerelmein és szeretőin. Vájjon megbékélt-e már azzal, ami ellen én még mindig ostobán lázadoztam: nem tudjuk visszahozni azt, ami elmúlt, nem tudjuk utolérni azt, amit kieresztettünk kezünkből, vétkeinket nem tudjuk jóvátenni, csak újakkal tetézni. Vagy azzal ül a zseton-torony mögött, hogy ez bevezetése csak egy. boldogabb életnek, amely a zsetonokat aranyra váltja be. Amikor megint ránéztem, még mindig mosolygott, Büszkén, megelégedetten. Tökéletesen megfeledkezett arról, hogy elkésett néma vallomásom nem Zsandár Marinak szól. Hiszen ennenmagának ö ma is Kartács Ildikó, a Népszínház kívánatos kis kóristanöje, férfiak öröme és gyötrelme, elérhetetlen álma és könnyű zsákmánya. Einnenmagának ö ma is huszonötéves csak, karcsú éis szép. A világ vénül*meg csak körülöttünk, mi nem vénülünk