Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám - Kóbor Tamás: Volna
az iskolában süíve-föve együtt vannak és azután soha többé nem látják egymást. — Értem. — Én pedig már nem értem. Ahogy erre a fiatalemberre néztem, kicsit elszédültem. A Kamilla fia. ö is úgy mehetett férjhez, ahogy én megházasodtam: szabadon és becsületesen. Ha szerelmes volt belém, én is szerelmes voltam őbelé. Mért nem vettem el öt? Hisz a feleségembe is szerelmes voltam, nem volt viszonyunk, nem volt lekötöttségem, szabadon és becsületesen elszakadhattam volna tőle is, mint Kamillától. Mégis elvettem. Mért vettem el öt s miért nem vettem el Kamillát? — Mert akkor még csak huszonötéves voltál és azután már huszonnyolc. — Úgy van, ezt mondtam magam is, mikor a kérdés először belém hullott. Később azután már nem mondtam. Mert tegyük fel, hogy nem veszem el a feleségemet és harmincegyéves koromban újból szerelmes leszek valakibe s azt veszem el. S akkor azt mondanám: mert akkor huszonnyolcéves voltam, később pedig harmincegy. — Igazad lett volna, ha igy történik, de ebből nem következik, hogy nincs igazad, mert másképp történt. — Történik, az a helyes kifejezés. Az ember nem cselekszik, hanem valami történik. És megtörtént, hogy elvettem mostani feleségemet és van egy nagyszerű fiam és még nagyszerűbb leányom. S ha megtörténik, hogy később mást veszek el, ahogy Kamilla helyett mást vettem el, akkor ez a két pompás gyermekem nem volna. — Örülj tehát, hogy igy történt. — Úgy van. Örülök, hogy igy történt. De aztán ... — Nos? — Aztán... most következik a bolondságom. Nem azt nézem, hogy ennélfogva van két nagyszerű gyermekem, hanem azt a nagyszerű fiatalembert, aki állást kér tőlem, a Kamilla fiát, aki beszélt az édesanyjáról, hogy oly sokszor emlegetett engem. Egy szót sem érzelmeinkről, elszakadottságunkról, de érezhetően sokszor rám gondolva. Talán mindig rám gondolva. Talán akkor is rám gondolva, mikor ennek a fiúnak anyjává lett — barátom, érted az őrületemet? Az hullott a lelkembe, hogy ha akkor elveszem Kamillát, ez a fiatalember lett volna a fiam. — Nagyon bölcs következtetés. Nem gondolnád, hogy más apától, ugyanattól az anyától nem ugyanaz a gyerek születik? Hogy ebben az esetben sem az a fiatalember nem születik meg, sem a te mostani gyerekeid, hanem egészen mások, akik most nincsenek? — Tudom, tudom. De hisz éppen azért fordulok hozzád, mert tudom és mégis úgy érzem, hogy az a fiatalember a fiam lehetne s mikor most idegenül egy öreg úrtól protekciót kér, le kellene magamat lepleznem: keblemre, fiatalember, tudd meg, hogy apád vagyok! — Finomakat gondolna édesanyjáról! — Ne légy frivol, jól tudod, hogy nem mandanék ilyesmit. De összekavarodik bennem, ami van, azzal, ami lehetett volna. Nem álmodtál még soha érettségiről, melyet le kell tenned? Hova lett az a sok-sok idő, ami az érettségit követte, valóban követte, mig megint úgy állsz előtte, mintha soha mögötted nem lett, volna? Ilyen kavarodás támadt bennem éberen és hiába, nem tudok tőle szabadulni. Nem szabadulhatok a bűntudattól, bűnért, melyben ártatlan vagyok. Isten a tanúm, nem volt semmi kötelezettségem Kamilla iránt. De beszélt rólam gyermekeinek, holott teljesen kiveszett emlékezetemből. Tehát mégsem volt kiegyenlítve a számadás? Több voltam neki, mint múlt s a házassága kevesebb, mint saját élete. Barátom, azóta, hogy az a fiú elembe állt, nem tudom, az életemből mi az enyém, mi másé. S amikor élek, nem öltem-e le azt az életet, melyet enélkül éltem volna? A magaménak érzek egy fiút, aki nem az enyém s a magam édes gyerme-Megkezdődött a tavaszi tennisz-szezón. A francia Lacoste Berlinben játszik. keire úgy gondolok, mintha valakitől elloptam volna. Mit szólsz ehhez? — Barátom, ha okos akarnék lenni, azt mondanám, hadd gondolkodjam huszonnégy óráig azon, amin te töprengesz nem tudom, hány hónapja. Ha becsületes akarnék lenni, azt mondanám, nem gondolkodom huszonnégy óráig; mert hiába tenném, akkor sem tudnék többet, mint most. Ha jó barát akarnék lenni, korholnálak: öreg ember létedre mért engeded át magad ilyen tépelödéseknek? Fordulj fürdömesterhez, az kidögönyözi belőled a problémát. De mivel csak segíteni szeretnék rajtad, azt tanácsolom, ismertesd meg azt a fiatalembert a leányoddal. — Már ismerik egymást. — Igen? Akkor, ha van megoldás, a leányod fogja megoldani. — Istenemre, erre nem is gondoltam. — Ezt eskü nélkül is elhiszem. — És akkor ő is a fiam lenne, nagyszerű! — És állást is tudsz neki adni, akár a saját fiadnak. — Igen ... de ... — Nos? — Nem fogom úgy érezni, hogy testvéreket házasítottam össze? — Lehet, de akkor már nem hozzám jöjj, hanem eredj az elmeorvoshoz.
