Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-20 / 3. szám - Komáromi János: Nyári garázdálkodás
A híres Bernina-vasut ezerszámra viszi a kirándulókat a nagy téli sporthelyekre. A villamos vonat tizfokos hidegben, óriási hóekével fut célja felé. A bécsi Westbahnhofon szolgálatba állították Európa legnagyobb mozdonyát. A gép 3000 lóerőt fejt ki és 110 kilométert tud megtenni óránkint. A bécs—salzburgi utat másfél órával megrövidíti. A „Question Mark“ amerikai katonai repülőgép Spatz őrnagy parancsnoksága alatt 160 óráig maradt levegőben Los Angeles vidékén. Ezzel megdöntötte a repülőgépek, időrekordját, sőt a Zeppelinét is. található. Anyjuk, aki ismeri már fondor természetét, gyanút fogott ezúttal is, de azért látszatra közömbös arccal próbálta kifaggatni: — Aztán minek neked az a sip? — Csak! — és meg se rebbent a szempillája. Édesanyja érezte, hogy itt mindenről inkább lehet szó,, csak tiszta szándékról nem. S továbbforgatta a felforgató' törekvéseiről közismert fiatalembert: — Fütyülni akarsz rajta? — Fütyölni akalok, anyukám. De többet mái ne kéldezzél! Később derült ki csak, mily megfontolatlan szándékai voltak. Strandjuk közvetlen közelében van a balatoni nyaralótelep állomásának. János megfigyelte előzőén, hogy a vonat csak akkor indul el, ha már fütyöltek a kalauzok. Nos, a sípra azért lett volna múlhatatlan szüksége, mert egyszer ö is szeretett volna vonatot indítani, olyanformán persze, hogy eléjesipol a kalauzoknak. A vonatok iránt érzett ez az olthatatlan nosztalgiája nem mai keletű: egy esztendő óta minden héten pontosan kétszer rándulunk ki a keleti pályaudvarra — vonatot nézni. Mert mozdonyvezetőnek készül, illetve a sorrend ez: először cserkésznek csap föl, utána huszártisztnek áll be s csak akkor lép rá visszavonhatatlanul a lokomotivvezetői pályára. A Balatonról megjött tehát az anyjuk levele, hogy próbáljam meg előteremteni a sípot s küldjem le azonnal. A sip a két nagyfiók közül a jobboldaliban lesz, ott is a fiók jobboldali belső sarkában. János legalább igy mondta. Kihúzom a fiókot, letérdepeltem s a szörnyű tömegű lim-lom között ásni próbáltam a sip után... Mert szédület környékezett, mi minden volt abban a fiókban! Volt ott törött dugó, villamosjegy-maradvány, lovassági kard-markolat, pecsétviasz-törmelék, ifjúsági lapból kivágott illusztráció, rozsdás toll, öt-hat tőlem elorzott ceruza, egy sereg radirgummi olyan össze-visszaságban, hogy a puszta gondolatára most is forog velem a világ. Legalább három-négyszáz különféle haszontalansag. Hogy minek gyűjti mindezt, örök talány marad a normális ember előtt... De végül mégis megtaláltam a sípot s pontosan azon a helyen, amelyet ő jelölt meg: a jobboldali fiók jobboldali belső sarkában. Na, csakhogy! Ám ugyanakkor, mintha mellbesujtottak volna, mert a lom közt megpillantottam egy fényképemet. De milyenállapotban, könyörülő Isten! S mélyen felhördültem mind-azon, amit tapasztalnom kellett. A tavaszon történt, hogy néhány régi fényképemet kotortam ki asztalom fiókjából. János akkor is ott lábatlankodott körülöttem s abban a szempillantásban könyörögve, csaknem megtörtén emelte reám barna szemét: — Apukám, aggyál nekem egy fényképet, de ölökbe! Nagyon fogok Iá vigyázni... — Jól van, — feleltem szokásos meggondolatlanságommal, — odaadom örökbe. De hogy fogsz majd vigyázni rá? János egy hosszút szitt az orrán: — Papilba csavalom és ha nézni fogom, mindig megmosom a kezemet előszói... Hát megtartotta a szavát, mondhatom! Reménytelen állapotban hevert előttem a fotográfia... János mindenekelőtt széles maeskabajuszt rajzolt ki az. orrom alá, a számba pipát kanyaritott ki, a két szememet meg kiszúrta. Minden föltevés szerint ceruzaheggyel... A sípot még aznap postára tettem, a hozzáintézett kísérőlevélben pedig a következőket Írtam neki: „Több alkalommal kilátásba helyezett javulási szándékodnak semminemű jelét nem tapasztalom, János fiam s ennek következtében mindinkább gyökeret ver bennem a
