Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Szenes Erzsi: "Dzsingisz khán"
még homályosan a múzsák neveire, egyéb kapcsolata nincs velük. Ihlet? No persze, persze. Mint minden művésznek s nem-művésznek, a költőnek is vannak évei, napjai, órái, percei, midőn a munkához való diszponáltsága erősebb, mint máskor. De holmi misztikus és delejes állapotról beszélni: nagyképűség s elsősorban valótlanság. Csak a tehetségtelen költő fog felsőbb hatalmakra hivatkozni s eldicsekedni ama viszonnyal, mely őt a sugallat félisteneihez fűzi. így a „múzsa“ kompromittálódik s hitelét veszti. Mit vártok a lírikustól? Rózsaszínű lelki abrakot vagy artisztikus kifejezését a kor szelemi és pszihikus fortisszimójának? Éppen e napokban hívta fel valaki figyelmemet egy könyvkritikára, mely azt veti szemére néhány poétának, hogy verseikben olyan „csodabogarak“^??) fordulnak elő, mint „elektromosság“, „bicikli“, „tröszt stb. Nem óhajtok a bírálat tiszteletreméltó szerzőjével vitába szállni, csak azt szeretném leszögezni itt, hogy az elektromosság, a bicikli, a tröszt legalább is olyan konkrét fogalmak, mint azok, melyeket a neki kedves költők darálnak kilátástalan epigonizmussal: a selyempázsit és a jóság-folyam. A költő, aki nyitott szemmel és füllel él korában, nemcsak zakkóját és nyakravalóját vetette el egy elmúlt „Dzsingisz khán“ Sohasem történt még meg velem, hogy egy filmet többször akarjak végignézni. Egyszer véletlenül kétszer láttam egy filmet. Első látásra mély hatást tett rám, gyönyörködtetett, másodszorra már semmit sem adtak, semmit sem mondtak a képek, számomra elvesztették minden varázsukat. A film széditő iramban változó képei, a tempó, az a mákony, amely magával ragad, elbódit bennünket. Mihelyt tudjuk a képek közötti összefüggést és nem érezzük többé a tempót, már fáraszt és nem érdekel. De miért is volna a legtöbb film különb mint oly sok könyv, amely már másodszori olvasásra nem nyújt semmit, szavai, eseményei, emberei színüket vesztik és nem tudják megütni legfeljebb egyetlenegyszer érdeklődésünk, együttérzésünk hangjait. Ez a Dzsingisz khán cimü film, amelylyel az orosz Pudovkin egy csapásra a világ első filmrendezője lett, ez a film egészen más. Amióta láttam, mégegyszer és mégegyszer szeretném látni és ha mégegyszer látom, nem fáradok bele, nem unom és nem vagyok kiábrándult, az ámulásnak, az elragadtatásnak első, friss és erős érzéseit élem mindannyiszor. Ez több, jóval több, mint a tempótól való elkábulás, mint a száguldás és a hajsza, amelybe minden valamirevaló filmnél belekapcsolódik a képzelet. Mint ahogyan Dosztojevszky Nyetocskája mégegyszer érdekel vagy Karenina Anna és Wronszkij szerelme, Dosztojevszky vagy Gorkij szavai, amelyek sohasem kopnak el nemzedéknek egy bevégzett epochának, de metaforáit és stílusát is. Nagyok a költők és kicsinyek az ő bírálóik, — tartja egy igen régi mondás. Ez túlzás. A művész, aki közreadja alkotásait, el van rá készülve, hogy azok esetleg ellen vélemény eket provokálnak majd ki. De ez az ellenvélemény legyen mindenkor lojális legalább a művészi alkotás lényegével szemben. S vegye örömmel, ha a költő olyat produkál, amilyet előtte még senki sem alkotott. Az uj költő uj mondanivalóját uj formában fejezi ki. Mi van ezen csodálatos? Ennek éppen az ellenkezője különös! Az alanyi költő leszokott a holdsugár alatti „ábrándozásról“, mert kora nyugtalan pulzusán tartja, kezét, melynek ujjairól végképp eltűnt a körmök félholdalaku fekete szegélye. Ideiktatok még egy idézetet, mely egy igen tehetséges, de alig ismert s úgynevezett „hivatalos helyek“ részéről teljesen ignorált szlovenszkói lírikus verséből való. „Költők“ a címe ennek a versnek s virtuóz formában aposztrofálja a költőknek azt a bársonykabátos és müvésznyakkendős kategóriáját, mely elfelejtett körülnézni saját korában. „Kávéháziaknak zord őserdejében üviegburia .alatt élnek az igriciek, mint régi szörnyek, bús tintahalak“. Fozán Dezső. számomra, hanem mindig színesebbek, vérdusabbak lesznek s minél többször találkozom velük, annál inkább kifényesednek. Nem túlzás ez, hogy ilyesmi hatást tesz rám az a mongol színész, aki a Dzsingisz khánt személyesíti meg. Az örök könyvekkel rokon ez a film, mindig több szépséget és gyönyörűséget ad. Hadd idézzem a filmnek azon képeit, amelyekre legtisztábban emlékezem, amelyek legmélyebben vésődtek belém. Fehér emberek, katonatisztek halálra ítélnek egy mongolt. Megkötözik, hátra kötik a kezeit és rábízzák egy fehér katonára, akinek végeznie kell vele. A mongol nem tudja, hogy az a fehér katona, aki mögötte menetel a steppén, fegyverrel a vállán, el akarja őt veszejteni. Az ut hosszú, a fehér katona, akinek gyilkolnia kell, vár még az Ítélettel. Megállítja a foglyot és a szájába nyom egy cigarettát. A mongol arca ebben a pillanatban megrázóbb, emberibb, az igazságtalanság ellen ezerszer inkább lázit, mintha halálra volna válva és eltorzultan nézné élete utolsó lépcsőfokát. Ez az arc nyílt, bizakodó, semmi alattomosság, semmi számítás vagy agyafúrtság nincs benne, nagy szemekkel bámulja az embert, akit meggyilkolására kirendeltek és látni, hogy lebilincselt kezei dacára sem hiszi, hogy ennek a fehérnek, aki még az imént mosolyogva cigarettát adott neki, rossz szándéka is lehet vele. Azután még egy pár lépés a steppén, a természet végtelen magányosságában és a fehér ember golyója orvul beleszalad a testébe. A mongol ösztönszerüen viszszafordul, döbbenettel, elcsodálkozva, mintha megakarna győződni támadójáról — hiszen a bizalmatlanságnak, a gyanúnak még az árnyéka is idegen tőle — de akkor a golyók már záporban érkeznek egy, kettő, három, négy golyó, amig véresen összeesik. Időközben a vérbiróság, amely minden ok és lelkiismeretfurdalás nélkül küldte a halálba, megtudja, hogy ö Dzsingisz khán unokája, valaki, aki által Ázsia millió embereit lehetne kézben tartani, felhasználni, vezetni, igába hajtani. Dzsingisz khán a varázsszó, amely előtt meghajlik Ázsia mint egy szentség előtt. Dzsingisz khán unokájának élni kell, mert a magasabb politika úgy kívánja, azoknak az érdekében kell élnie, akik egykedvűen szitává lövették, amikor csak „ember“ volt, egy (Jnongol. Az agyonlőtt mongol még nem adta ki egészen a lelkét, még lélegzik, vivődik a halállal. Összeszaladnak a legkitűnőbb orvosok és hála a XX. század orvostudományának, megmentik az életnek. Most már Dzsingisz khán unokája és a kényelem és a figyelem minden jelével körülveszik. Nők jönnek negédes mosollyal, nézik, bámulják, kedveskednek. Milyen undoritóak ezek a nők. A mongol szeméből árad az utálat, amint szép fehér arcukat figyeli, a vád, a szemrehányás, az utálat szinte átcsap a nézőre is. Szmokingot varratnak a mongolnak. A fehérek összeülnek és nézik, hogyan áll az a ruhadarab, amely itt úgy hat, mint a simaság, az alattomosság egyenruhája, ezen az ügyetlen, szabad, furcsa ázsiain. A tisztek mulatnak, vigyorognak, jó mulatság nekik ez a mongol , akit kevesebbe vesznek, mint egy bábot. Gonoszul nevetnek, pedig attól, ahogy a mongol vizsgálja, nézi őket, meg kellene rémülniük. A néző hátán a hideg futkos, borzalmas jelenet ez, a sirás kell, hogy fojtogassa a torkokat. Megint egy mongolt üldöznek, aki Dzsingisz khán palotájába menekül s mikor a khán szobáját eléri, ott lövik agyon a khán szemeláttára. Ugyanaz a katona végez vele, aki a khánt a másvilágra akarta küldeni. De ezt a mongolt nem akarják már megmenteni, ezt meg is rugdossák, hogy nehezebb legyen a haláltusa, erre a mongolra nincs semmi szükség, ez nyugodtan megdögölhet. És Dzsingisz khán ekkor felébred, tör és zúz maga körül, mesebeli ereje van, minden elpusztul és összeomlik körülötte, elhullnak az emberek és összedülnek a házak. Dzsingisz khán lovon vágtat az ázsiai pusztákon, nem ámokfutás ez, nem egy ember őrülete, Ázsia ébredt fel, egész Ázsia, porzik az ut, mint egy hatalmas földet elseprő vihar, felszabadultan, felébredve száguld Ázsia Dzsingisz khán nyomában. Nem tudom, más is úgy volt-e vele, de én a film elejétől végig őszintén szégyeltem magam a fehér emberiség nevében. Szenes Erzsi.