Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-26 / 21. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Svájci tavasz.

Mindez egy másodpercig tartott csak. Aztán megszólalt. Furcsán, rekedten. Ezt a hangját sohasem hallottam.-— Alikám, köszönj szépen a bácsinak...

A fiam odajött hozzám. Térdemre tette két kis kezét, némán meghajolt, figyelmesen nézett föl rám. Fölemeltem, ölembe ültettem. Megcsókoltam szöghaját. Olyan a haja, mint valamikor az enyém volt. Nagyon furcsán éreztem magamat, tulajdonképpen nem tudtam, mit kezdjek vele. Szólni nem tudtam hozzá, pedig láttam, hogy Irén ezt akarja, ezt várja ... egy szót, amellyel éppen úgy bevallom a gyereket, a mi gyerekünket, ahogy imént ö tette. Kellett neki ez a szó, az apának, az igazi apának a szava. Nem jutott eszembe ez a szó. Pedig szívesen kimondtam volna. Nagyon sajnáltam Irént. Most, amikor az Íróasztal ellőtt ülök és leírom a dolgot, utólag eszembe jutott, hogy talán azt kellett volna mondanom:

— Köszönöm.

Fiam ezalatt fölfedezte, hogy kabátom fél ujja üresen lóg bele a zsebembe. Kíváncsian tapogatta ezt az üres ujjat, megmarkolta, huzigálta, összevonta szemöldökét, ahogy az anyja szokta olyankor, amikor nem ért meg valamit. Vájjon visszaemlékezik-e majd arra, hogy egyszer valamikor kétéves korában egy félkezü embernek az ölében ült? És föl fogja-e keresni álmaiban a félkezű ember, úgy ahogy engem fölkeres néha az apám? Megtudja-e valaha, hogy édesapja volt a félkezü vagy olyan rémnek lát-e majd csak, amilyennek én a vakot? Mi van egy kétéves ember agyában? Vannak már emlékei? Miért nem tudja ilyenkor már följegyezni naplójába? Vissza tudok-e menni kétéves korom homályába?

Milyen érthető, milyen egészséges az őrültnek az a vágya, hogy kinyissa egy ember fejét és megnézze mi van benne!

Idősb dr. Winter Aladár ebben a pillanatban visszajött az irodából.

— Gyerünk A-lika! — mondta, a nurse és odalépett hozzám.

Ifjabb Winter Aladár elbúcsúzott tőlem és ami számára sokkal fájdalmasabb volt, kabátom uj jótól is. Most már könnyű volt egy közhellyel elütnöm a dolgot.

— Nagyszerű gyerek! — mondtam dr. Winter Aladárnak. — Persze ügyvéd lesz, mint az apja.

Nem mertem Irénre nézni. De dr. Winter Aladár büszkén nevetett. Én pedig éreztem, hogy fiamat soha többé nem látom.

NEGYEDIK FEJEZET

— 13. —

— dec. 8.

„A háromszögletű vitrinben nincs.

Van egy nagy biedermeier-vitrinjük is. Abban sincs. Hiába mentem oda. Irénnek semmi köze a porcellánaszszonyhoz. Máshol kell keresnem. Nusinál, Klárinál, talán éppen Zsófikánál vagy Hangyácskánál. Mit tudom én hol? Tegnap délután órákig járkáltam a Ferenc-köruti ház előtt. Nem mertem fölmenni. Pedig hiába huzódozok tőle, nekem magamnak kell elintéznem.

Ma délután megint ott jártam. A túlsó oldalról néztem föl az erkélyre, úgy mint három évvel ezelőtt. Az erkélyt befújta a hó, ajtaja csukva volt. Ismeretlen függönyök éktelenkednek az ablakon. Megint sokáig tépelödtem. Ha meg is találom Iczky grófnét, hogyan állítsak