Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - Brogyányi Kálmán: Prohászka István - Vozári Dezső: Lira és epika - A "Sarki év"
tnarkolással, uj ritmussal, bátorsággal és korszerű idővállalásával. Várni tehát, mig megérik a korszerű egyéni mondanivaló, mig a forrongás kiveti a tuldarabos salakot és főleg: mig az alkotni akarás igazi benső muszájjá válik, mely nélkül az élet nem volna kitelj esithető. És mértéket, meg önkritikát! Mert ahogy verset költeni szinte minden szerelmes ember tud, úgy a sokat olvasott ember még egy regényt is öszeverejtékezni képes. Csak aztán se a vers, se a regény ne kívánkozzék minden áron, a szerző zsebe kárára, az olvasó elé. A műkedvelői kezdeteket eléggé meg sínylette már a csehszlovákiai magyar irodalom, mindenképven jogos tehát az önkritikára való intelem. Még eauetlen beérkezett sem találta azt mondani, hogy túl későn kapta meg a kapcsolatot az olvasóközönséggel, viszont számtalanok vannak, akik első kötetüket hallatlan eltévelyedésnek bélyegzik, vagy éppen eltagadják. Egri Viktor. Prohászka István A Nemzeti Szalon tavaszi tárlata nemrég nyílt meg. A kiállítók között résztvesz Prohászka István, szlovenszkói festőművész is. Először Pozsonyban mutatkozott meg Prohászka a múlt ősszel, a Savoyban rendezett kiállításán. Somorján — a kisvárosi környezet életadottságain keresztül szűrődik témalátása. A falvak tempójába átmenő kisvárosi élet ritkult eseményeiből kibúvó tragikus ember. Prohászka látja a különbséget az ember belső lelkivilága és a dolgok külső harmóniája között. Ezt tudatosítja. Bontja a hangulatok, látszatok nyugodtságát. Mert tudja a nyomort, mert egymásra bukó vágyak kergetik az embert és a lassú környezete mögött kegyetlen végzetességek vonulnak. Csupa mély, tartalmas filozófia. A festőművészet síkjára emeli megoldásukat formailag és tartalmilag. Es itt úszik fel Zrohászka legigazibb lényege, az állandó, tragikus vergődés a gondolat és forma között. Ez nem forrongás, nem útkeresés. Prohászka ezeken az utakon nem járt soha. A lényeget ismerő tudat birkózik a látszat formáiért, a differenciátlan kifejezésért. Az állandó küzdelem adja meg Prohászka igazi értelmét és mélységét. Formailag is meglepnek képei. Valahány képe, mind megannyi technikájú, a kifejezés célja szerint, néha ugyan egy képen is változtatja technikáját. A folyton változó technika, a látás törvényei őt is elviszik arra az útra, anélkül, hogy utánzóvá lenne — a forma alárendeltsége miatt különben is képtelen erre, — amelyen már Kokoschka, Chagall, Van Gogh jártak előtte. Falu képeiben megfesti a parasztot a földéhség vonzalmában, a faluvégi szegénysort, a csufolódó asszonyokat. Egyiken, a „Nyúzzák a földet“ cimün hatalmas vonaglásba csap az uj barázda akarása. Erőtlen a ló, száraz a föld, gyönge az ember és mégis omlanak az uj barázdák. A formák megindulnak a sötéten boruló égtől az értelemig. Prohászka művészete korunk erősen emberi, őszinte szociális dokumentuma. Brogyányi Kálmán. URA ÉS EPIKA Csak a művész szempontjából fontos, mely formanyelven tudja magát legtökéletesebben kifejezni. Az alkotást értéke, értékét rezonnanciája határozza meg. Ha az irodalmat az emberi vágyak realizációjának tekintjük (s annak tekintjük), akkor sohasem lehet közömbös számunkra, hogyan és mit önt formába az iró, a korszellem megmozdulásainak és a korindulat forrongásának hű szeizmográfja. A líra kötetlenebb (bár első pillantásra kötöttnek látszik) formája a literáris közölnivalónak, az egyéniségnek és temperamentumnak több szerep jut benne, mint a megregulázott epikában, melynek fejlődése a nyelv fejlődésével párhuzamos. Nem véletlen, de okszerű következmény, hogy az epika ma teljesen kiszorult a versből s örökérvényű frigyre lépett a prózával. Az epika fátyolt borit az énre, hangfogót tesz a személyi mondanivalókra s az én uralma nélkül a modern versnek el kellene sorvadnia. Még a kollektivista versekben is, amelyek költői pedig erélyesen tiltakoznak az individualizmus hegemóniája ellen, oly csalhatatlan szimptomákban nyilakozik meg az egocentrika ezer vetülete, hogy az olvasó önkéntelenül azt kérdi magától, miért akarja ez az én letagadni saját jelenlétét. A lírának, mely jobbról a zenével, balról az epikával függ össze, a vers jutott formául és keretül. A líra és a vers sorsa éppúgy van összeforrva, mint az epikáé és a prózáé. S amilyen darabosnak tűnik ma egy „elbeszélő költemény“, úgy íztelen és színtelen a líra, ha prózában jut kifejezésre. Az epika nagy és dominiéns műfaja ma kétségtelenül a regény. A jelenvaló, de háttérbeszoritott egyéniség kényekedvére mozgathat benne korokat és figurákat. Az epikát csak az iró személye köti a korhoz, melyben keletkezik, a Ura végzetesen, megdönthetetlenül és maradék nélkül függvénye korának. Az irodalom kuvikmadarai újabban ott sikoltoznak a Urai vers házatáján halálát hirdetve ennek a műfajnak. Mert vannak, akiknek számára valami mindig haldoklik. Nos, a Ura nem fog meghalni, csak a lírikus, aki régmúlt játékos érzelmeket önt fel sanda bánat mézével. Minthogy minden művészetnek el kell tűnnie, mely nem akar vagy nem tud más lenni, mint volt az előttevaló. A literatura világában nem a múlt fölmelegitése, de a jelen forró lerögzitése a feladat. Á Ura és epika egyre távolodnak egymástól. De talán csak azért, mert mindegyik külön-külön futja meg különleges differenciálódásának gályáját. Lehetetlen -meg nem látni, mily éles körvonalakkal bontakoztak ki műfajok és formanyelvek a XIX. század kissé kaotikus irodalmi hátteréből. A Ura Urává lett, az epika epikává. Az uj Ura az uj költő mementója, tébolyult üvöltése egy veszett korból, melyben a régi romokon még nem épült fel az uj hit temploma, az uj erő fellegvára. Az uj epika pedig maradandó emléket állít a háború utáni világ életének, eljövendő nemzedékek szörnyűségére, gyönyörűségére és épülésére. A halott Ura helyébe uj, élő líra lépett. A halott epika helyébe élő, uj epika lépett. Vozári Dezső. H „Sarki éo" 1873 óta minden hét évben világkongresszust tartanak a meteorológusok. Az idén tavasszal ismét konferenciára gyűlnek össze a világ meteorológusai. Kopenhágában tartják meg a kongresszust, amely valószínűleg három hétig fog tartani. Az idei kongresszus elnöke La Cour, a kopenhágai meteorológiai intézet igazgatója lesz. Le Cour most nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy milyen fontosak ezek a nemzetközi meteorológiai kongresszusok, hiszen a meteorológia az egyetlen természettudomány, amely semmiképpen sem nélkülözheti az állandó szoros nemzetközi együttműködést. A mostani kongresszuson szabályozni fogják a meteorológusok nemzetközi kapcsolatait, igy például megállapítják majd azt az általános érvényű rádiócodeot, amelynek betűivel fogják ezután a világ összes meteorológiai intézetei az időjelzéseket leadni. Az időváltozás minden egyes kis nüanszának meglesz a maga külön jele ebben a code-ban. A kongresszus legfontosabb problémája az 1932—33-as nemzetközi poláris év lesz. Hogy mi a poláris év, azt nagyon kevesen tudják. így nevezik azt az évet, amelyben az összes meteorológusok és mindazok az egyéb tudósok, akik a sarkvidékek problémáival foglalkoznak, öszszeülnek és kölcsönösen megvitatják azokat az együttesen követendő módszereket, amelyekkel a sarkkutatás ügyét lehet előbbre vinni. Ötvenévenként szoktak ilyen poláris éveket rendezni. Azért ilyen nagy időközökben, mert hiszen számos tudományos expedíció leszűrt eredményeit kell egy-egy ilyen kongresszuson összevetni. A poláris kongresszus az összes, a sarkvidék közelében lévő nemzeteiknek kiad megfigyelő és kutató munkákat és enek a sokrétű munkásságnak az eredményeit szűrik le azután a következő kongresszuson. Kijelentette La Cour, hogy a szakemberek az utóbbi időben olyan divatos magánjellegű sarki expedíciókat kizárólag „turista“-kirándulásnak tekintik.
