Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - P. Ábrahám Ernő: SIPOS
Prohászka István: Újoncok. (A művész pozsonyi kiállításához. Lásd a rovatcikket.) vakkal, raktárakkal. Végül valahol Markoviéi körül merállhattunk. A hadosztályparancsnokság Kozlovban volt. A mi ezredünk egy erdei tisztás közepén állott, Liniev mellett. Pár hétig meglehetős csend volt. Az én ütegem és az első üteg az erdei tisztás közepén állott, a harmadik és negyedik Liniev alatt, egy mocsár szélén. Kezdett élénkülni a front. Naponta sűrűbb lett a tüzelés s este dolgoztak a fényszórók és a világitó rakéták. A gyalogsági vonal esténként káprázatosabb volt a legszebb tűzijátéknál is. Egy nap kora hajnalán aztán megkezdődött az ismert morajlás. Az orosz ágyuk készítették elő a támadást. Megkezdtük a zárótüzet mi is. Gázzal is dolgoztak az oroszok, de mi csak keveset kaptunk belőle s fel se vettük a maszkokat. Nagyobb baj volt, hogy megszakadt a telefonösszeköttetésünk s nem tudtuk, milyen távolságra lőjjünk. Valami kétezer méterre állítottuk be a zárótüzet. mikor egyszerre csak lóról szállt kozákok tűntek fel a fák alatt a tisztás szélén, alig kétszáz méternyire tőlünk s puskával lőttek bennünket. Kozákok vágták el a telefont is. Kartácsolni kezdtünk, fedtük az első üteg elvonulását. Alig egy-két kozákban tett kárt a kartács'tüz, de az erkölcsi hatás teljes volt. Csak úgy vaktában lövöldöztek, magasan felettünk sípoltak el a puskagolyók s mindössze néhány ló ,g öt ember esett el. Mi is lőttük a kozákot karabéllyel is. Az első üteg elvonult a tisztás mögötti erdei utón. Négy ágyú kartácsolt, az ötödiket elvitettük vágtában. így sorra egyet. Végül már csak két ágyunk volt a tisztáson. Az egyik kartácsolt, a másikat vitettük el. Az utolsót ott kellett hagynunk, annyira be volt ásva. Kadarcs tűzmesterrel vágtattam az utolsónak elvitt ágyú után. Csak látom, 'hogy fordul le a lováról Sípos szó nélkül. A többi hajtó csak vágtatott tovább az ágyúval. — Állj! — ordítottam s az orosz puskagolyók süvítettek a fejünk felett. Megálltaik. — Micsoda gyávaság ez, itthagyni az elesett bajtársat? — támadtam rájuk. Felszedték Sípost s vitték magukkal... * És egy tüzér-sírral több lett Volhinyában... * Hogy miért irtani én ezt most meg? Tegnap meghívót kaptam. Egy kis inas hozta. Nagyon ismerős volt az arca. Húszéves körüli gyerek lehetett. — Honnan ismerem én magát? — kérdeztem. — Nem tudnám ... — Hogy hijják? — Sípos József. —i Él az apja? — Elesett Volhinyában ... Néztem a fiút. — Ismertem az apját, derék ember volt — mondtam. — Megtette a kötelességét. Hollgatott, nézett rám. Rövid csend, után komor villanással villant meg a szeme. — Ha majd kell, — mondta egyszerűen, — megteszem én is!
