Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám - Vozári Dezső: A rendező alkonya - Ki mikor kezdette? - Pirandello és film
hetetienné teszi számára a heves ítélet elragadó gesztusát, de amely a helyes ítélet létrejöttének nélkülözhetetlen feltétele. Ma, a diktatúrák, az erőszak és az önkény korában alighanem még ritkább és kisebb varázserejü ez az érzékeny és az óvatos latolgató méltányosság, mint valaha. A biblia is azt tanácsolja: „Legyen a te beszéded: ügy, úgy, nem, nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.“ Azt hiszem mégis, a kritikusnak épp az ellenkezőjét kell tanácsolnunk. Komlós Aladár. A rendező alkonya Reinhardt, aki maga alá gyűrte a drámát, talajt alánul. futkos az európai színpadokon s Hollywoodból is visszaküldték, ahová filmet ment rendezni. Visszaküldték, udvarias kifogással talán, de a konvencionális mondatok mélyéről, bizonyára kiérezte a geniális Reinhardt saját elmúlásának gyászos akkordjait. Reinhardt csillaga tiz év alatt futott fel a pálya zenitjéig, hogy a következő tiz esztendő végén ismét lezuhanjon a nadirig, a kezdet magasságáig, ahonnan azonban már nincs tovább, se le, se fel. Mit hagy vissza ez a tarka színekben pompázó művészi karriér a színjáték számára? Negatívumokat. Rein hardt kísérletei megmutatták azt, hogy — kissé olcsó iróniával szólva. — hogyan nem szabad drámát rendezni. A rendezőnek, aki saját képére formálta minden esetben az író ezerféle mondanivalóját, el kellett pusztulnia. Max Reinhardt túlságosan nagy és túlságosan éles körvonalakkal rendelkező egyéniség volt ahhoz, hogy a drámát obligáttá vált kellékekkel kiszolgálja és fantáziája kisebb terjedelmű volt annál, semhogy lelki kontaktust tudott volna teremteni az irodalom és a színpad között. Reinhardt fikciókból indult ki és e fikcióktól nemcsak, hogy nem tudott, de nem is akart, megszabadulni. A „Mirakel“, melyben kvintesszenciáját adta rendezői tudásának, egész misztikus pompájában mutatta meg ennek a stílusnak csődjét. A stílusnak 'vesznie kellett, mert túlnőtt a dráma határain s mint önálló artisztikus organizmus megfulladt a légüres térben, ahová Reinhardt transzponálta. Nem lehet véletlen, hogy a reinhardti rendezés sikerének időpontja pontosan egybeesik azokkal az évekkel, melyben a világ drámairodalma talán, egyetlen jelentős alkotást sem produkált. We dekind unabnas volt már akkor s tulmorális a színpad számára és az uj dráma még messzi ködökben szunynyadt. Reinhardt azért érvényesült, mert a nagyon is vitális színpadon valaminek mindig történnie kellett s abban az időben véletlenül nem történt egyéb rajta kívül. Ahhoz jó lehetett a Rendező, hogy a „hanyatlás korának“ intervallumát csodálatos handabandázásávgl kitöltse a világot jelentő deszkákon, de nem lehet jó akkor, mikor a drámai termelés ujult lendülettel indult meg s uj mondanivalók kopogtatnak kemény ököllel a színigazgatók és dramaturgok párnázott ajtóin. Az a csömörletes szürkeség, amely csak most kezd eltűnni a színházak repertoárjából, utolsó lélegzetvételeit prezentálja egy passzív művészi korszak életének. Reinhardt elefántcsonttoronyban élt s nem törődött a világ sorával. A világ pedig véren, gennyen és szennyen át egy u.j epochához érkezett el. Az uj dráma adekvát korával. Ki merné még hamisítani az életet a hazugság és borzalom bachanáliai után? A rendező elpusztult, éljen a dráma! De éljen az uj rendező is, aki nem fogja többé kétes értékű surrogátummal pótolni azt, amit az írónak kell a színpadon elmondania. Reinhardt emberileg szomorú példája mementó kell, hogy legyen minden idők rendezői számára. El a kezekkel a drámáról! Vozári Dezső. Ki mikor kezdette? El lehet mondani, hogy a nagy zenei tehetségek majdnem mind csodagyermekként indultak el pályájukon. Mozartot már hároméves korában nagyon érdekelték azok a zenei leckék, melyeket jó muzsikus atyja adott hétéves nénjének, Nannerlnek. Egy nappal ötödik születésnapja előtt jegyezte fel róla atyja, hogy fél óra alatt tanult be egy triót meg egy menüettet. Nemsokára azután már rövid dalokat szerzett, hétéves korában két szonátát ajánlott Viktoire hercegnőnek, nyolcéves korában megirta első zongora-szimfóniáját. Kevésbé ismeretes, hogy csodagyermek volt Beethoven is. Tízéves korában hangverseny-körutat tett anyjával Hollandiában s méltó elismerést aratott zongorajátékával. Ugyanabban az időben szerezte első zenemüvét, nemsokára pedig három szonátáját. Haydn tintától maszatos ujjaival akkor irta már nem egy örökszép dallamát, mikor a vele, egykoruak még az ábécé nehézségeivel küzdöttek. Mendelssohn ötéves korában hangversenyeket adott, tizenkétéves korában pedig már három operát és sok kisebb zenemüvet irt. Bach kilencéves korában átdolgozta a legnehezebb orgonaszerzeményeket, hogy a saját kis kezével játszhassa el a hangszeren. Händel nyolcéves korában nagy készséget ért el a zongorajátékban s meghódította általa atyját is, ki zenét nem értett, nem is akart érteni. Weberben is korán ébredt a zenei értelmiség, melyet atyja majd hogy el nem ölt benne. Rossini tizenkétéves korában operát irt. Cherubini tizenhároméves volt, mikor megirta első miséjét, melyet utóbb, mint a párisi zeneakadémia igazgatója, felvett müveinek jegyzékébe. De ugyancsak ő volt az, ki rövid idővel azelőtt nem vette fel intézetébe a tizenkétéves Liszt Ferencet, mert nem szerette a csodagyerekeket. Liszt már ötéves korában zongorázott, nyolcéves korában pedig már nyilvános hangversenyeken lépett fel. Sarasaié Pablo már tízéves korában elragadta a világot hegedűjének hangjával. Schumann Klára kilencéves volt, mikor első sikereit aratta. Vecsey Ferenc tízéves korában aratott tetszést a hangversenytermek legnagyobb igényű közönsége előtt. Joachim, a nagy hegedűs, hétéves korában adta első hangversenyét, tizenkétéves korában pedig már a leipzigi Gewandhausban játszott. Ugyanoly korú volt Rubinstein, mikor példátlan diadalt aratva tette meg első hangversenykörutját egész Nyugat-Európában. Hubermann Broniszláv nyolcéves korában szólaltatta meg először nyilvánosan a hegedűjét s tizennégyéves korában ünnepelt csodagyermekként lépett fel Amerikában. Geyer Stefi, a magyar hegedümüvésznő, hétéves korában lépett fel Budapesten mint zenei növendék s első nagy sikerét tizenkétéves korában Bécsben aratta. Hubay Jenő tizennyolcéves volt, mikor először lépett hangversenyen a közönség elé. Pirandello és’film Egy római újságíró kérdésére Luigi Pirandello kijelentette, hogy egyelőre nem engedi drámáit filmre átdolgozni, mivel nem bízik a mai kinematografia művészi erejében. „El kell jönnie végre — úgymond Pirandello, — a film racionalizálása idejének. Ma a mozi, a közönség gyatra Ízlése és a filmipar sorozatos baklövései következtében nem áll azon a művészi fokon, melyre tág •lehetőségei révén, predesztinálva van. Á film mindmáig fotografált színházat vagy epikus irodalmat nyújtott, holott szoros értelemben vett mozit, mozgást keleti volna adnia. A mai utján haladva a film csak saját sírjához juthat el. Nézeteim a film terén éppoly forradalmiak, mint a modern színjátszás kérdésében. A filmet meg kell fosztanunk a szótól, hogy igazi filmmé lehessen. Nemcsak a képek közötti feliratok leépítésére gondolok, (ami különben már általános törekvés szakkörökben), hanem ki akarom emelni a mozit mai. illogikus eszmevilágából. A filmnek a tudattalant, jobban mondva a tudatalattit kell kifejeznie, az uj mozi számára mindaz, ami beszéd, vagy annak függvénye, nem létezhet. Vetítsen elénk az eljövendő filmművészet álmokat és látomásokat, melyek éppen szavakkal fej ezhetők ki a legkevésbé. Csak úgy juthatunk el a művészet uj műfajához, a művész uj formanyelvéhez, melynek eljöttét a kritikus óráit élő művészet oly nagyon áhitja. Se színházat, se elbeszélő irodalmat, mozit adjon a mozi.“ Pirandello különben sokat foglalkozik filmművészeti kérdésekkel s a közeljövőben Németországba megy, hogy ideáljait ott megvalósíthassa. Ha drámaírói leleménye itt sem hagyja el, akkor jelentősét kell alkotnia a filmkamarán keresztül is. Úgy legyen!
