Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Vozári Dezső: Jolly Jocker, vagy a hülyék játéka - A bölcselő humorista
k RO VIk V Hölgyeim és uraim, hát igen, ez is valami, hetvenhét órán keresztül zongorázni, mint az a bécsi bácsi, aki még hozzá frissen és vidáman fejezte be a rikordprodukciót, nyoma se látszott rajta a fáradtságnak, miközben a látványosság rendezőjét úgy kellett felmosni. (A másik rikordot, amit ugyanakkor a bajnok neje vágott ki rögtönzésszérűén, hogy tudniillik ugyanennyi ideig beszélt a férjéhez, nehogy az elaludjék: nem tudom kellőképpen méltányolni s velem együtt bizonyára lesznek férfiak, vagy ha nem is férfiak, legalább férjek, akik inkább azt tartanák rikordnak, ha egy asszony hetvenhét órán keresztül hallgatna oly célból, hogy az ura aludni tudjon.) Határozottan tiszteletreméltó teljesítmény s ha a művészetet óraszámra lehetne mérni, Ledowsky ur alaposan lepipálta volna Dohnányit, Paderewskyt és a többieket. A kérdés csak az s ugylátszik, ezen fordul meg sok minden, hogy vájjon Ledowsky ur jobban zongorázott-e hetvenhét óra múlva, mint amikor nekifogott — mert ha nem, akkor valóban mindegy a művészet szempontjából, hogy zongorázással vagy krumplíhámozással töltötte a három napot és éjszakát — lévén a zongorázás a legtöbb esetben csak zongora-rázás. Az a gyanúm, hogy aki tud zongoJolly docker, vagy a hülyék játéka Különös szenvedély él a lelkekben. A bizonytalan nyugtalansága utáni vágy. Ezért dobta oda a vértől és bortól mámoros római zsoldos pénzét a kocka hazárd véletlene alá. És a kocka pörgött, zörgése a reménység szimfóniájává magasztosult. A zsold, melyért nemcsak meghalni, de győzni is kellett, nőtt, nőtt, mint a száguldó lavina, vagy elúszott csendesen messzire, akár egy szelíd, jámbor tutaj az őszi folyón. A római provinciákban évezredeket álló utakat és fürdőket épített a civilizációra hivatkozó latin imperializmus, melynek katonái kultúrával, törvénnyel, hazárdjátékkal ismertették meg az utjukba eső barbárokat. És megdőlt a római birodalom, a zsoldosok elpusztultak, lomtárba került a kultúra és a törvény, az idő megsemmisítette a pompás utakat, gyom és gaz terem a hajdani fürdők helyén. Csak a játék szenvedelmes szelleme él, örökké megújuló fiatalságával emel és sújt, büntet és jutalmaz. Mert elvész a dárda, a kéz és az agyvelő munkája. A logika érvényét veszti. Nevetségesekké válnak a kifundált tantételek. Ámde a szenvedély halhatatlan; leigázhatatlan az időben, él, terjed, terebélyesedik. Talán csak az emberi ostobaság lesz nála hosszabb életű a földön. A rummyt, azt hiszem, Amerikából plántálták át hozzánk bufeledtető mákonynak és vigasztalan vigasztalásnak. rázni, az semmiképpen nem képes ennyi ideig — aki pedig ennyi ideig képes, az nem tud. Ugyanis... Ugyanakkor, mikor ezt a rikordot olvastam az újságban, valaki egy egyszerű kis történetkét mesélt el, amit nem hoztak a lapok — saját, külön megfigyelése az illetőnek, de dicsértem érte, mert finom megfigyelés. Egy mozizongoristáról szól, aki valamikor urigyerek volt, zeneakadémiát járt, művésznek készült. Elzüllött, abbahagyta, mozizongorás lett. Barátunk, aki egyszer ott volt a moziban, észrevette, hogy ez a derék fiú, mielőtt leül a zongorához, hogy kísérőzenét szolgáltasson „A prerik bikája“ cimü érzelmes filmhez, rendszeresen vattát dug a fülébe. Képtelen hallgatni, amit játszik — a füle valódi művészé, nem bírja ki, amit a félbemaradt, elkontárosodott kéz müvei. Ha zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel ez az utóbbi zongorista különb művész mint Ledowsky ur, aki hetvenhét órán át hallgatta a tulajdon zongorázását — akkor nem tudnék hetvenhét órán át zongorázni. Karinthy Frigyes. S a magvak, melyeket még Július Caesar marcona harcosai ültettek el a gyengélkedő európai humuszba, uj hajtást eresztettek az istenverte zsurokon, a kávéházak füst-szürke atmoszférájában, a nagyvárosi klubok ápolt pálmái alatt. Korjelenség-e a rummy generális térhódítása? Nem korjelenség. Csak reneszánszát élte meg benne egy régi részegiiltség. Provokációja misztikus hatalmaknak, mint amilyen a sors, végzet, szerencse, balszerencse. Párbaj Istennel. A kártya sohasem volt elhanyagolt szerszám az élményeket kergető emberiség téveteg kezei közt. Vagyonok tornyosultak ki a semmiből a játékasztalok zöld posztóján és vagyonok tűntek el rajta, mint a tyúktojás a vásári kókler kabátujjaiban. A rummy azonban egy egészen uj réteget kapcsolt be a játékszenvedély cirkulációjába: váltóévekbe került polgárasszonyok és szürke diurnista-masinák ülik körül ma mindenütt az asztalt zavaros szemekkel s egy nagynagy áhítattal: hogy irgalmatlanul szivenszurják végzetüket. Jolly Jocker a legnépszerűbb és legrokonszenvesebb figura, akinek léptei nyomán öröm és boldogság fakad. Sajnos, csak ketten vannak ők minden pakliban. Kevés hát az öröm. Van ember, akit következetesen elkerül, van akihez úgy jár, mintha az illető előfizetett volna rá. De ez már csak szerencse és pech kérdése. Ez pedig az emberi élet minden vonalán végigvonul. Van azért a Jockerben valami szimbolikus. A nagy és kiszámíthatatlan keverés vak törvényszerütlenségén ’át is rámosolyog a szerencse kiválasztott fiaira, akiknek kezében arannyá lesz a gyarló sár, akiknek minden sikerül. Jolly Jocker a tehetségtelenekkel szimpatizál. Ezeknek — kombinációs képességek híján — nagyobb szükségük is van rá. Ostobáé a szerencse — tartja a szállóige s az ilyen mondások rendszerint emberöltők tapasztalatait sűrítik magukba. Az exakt gondolkodó talán e téren is szabályt és rendszert fog szimatolni. A darvinizmus érvényét blaszfém módon ide is kiterjesztve talán kimondható, hogy a természet kegyes a gyengéhez, aki a „létért való küzdelemben“ istápolás nélkül elhullana az erőssel vívott harcban. Jolly Jocker a natura bátorító izenete az ingadozókhoz: ne csüggedj! Jolly Jocker egy uj mitológia hőse. Vozári Dezső. R bölcselő humorista Róbert de Flers-Caillavet, a világhírű francia bohózatiró e napokban adta ki aforizmáit és úgynevezett „aranyköpéseit“ tartalmazó könyvét, melyből a következőket idézzük: A könyv a legjobb barátja az embernek; hűen szolgál, hallgat s minden titkot meg tud őrizni. Csak egy érzékeny tulajdonsága van: nem szabad kölcsönadni, mert ilyenkor megsértődik és soha többé nem tér vissza. # Az elegáns feleség oldalán a férj min dig úgy néz csak ki, mint valami tönkrement rokon. Ha a férfi elitéli a házasság intézményét, azért teszi, mert nem vehette el azt, akit szeretett, vagy pedig, mert elvette. # De Flers egy alkalommal arról panaszkodott egyik ismerősének, milyen rossz, olvashatatlan kézírása van. Az ismerős meg akarván vigasztalni a népszerű irót, megemlítette egyik újságíró barátját, mint akinek még olvashatatlanabb az írása. — Ebben igaza van, — szólt érre de Flers, — mert az ő írását még akkor sem lehet elolvasni, ha történetesen nyomtatva van. A bohózatiró egyszer megsértett egy magasállásu állami hivatalnokot s ezért tizennégynapi fogházra Ítélték. Nem használt semmi jogorvoslat, le kellett ülnie a büntetést. Midőn kitöltötte a tizennégy napot, találkozik az uccán barátjával, aki azt kérdi tőle: — No és miféle emberekkel jöttél ott össze a fogházban? De Flers komoran válaszolt: — Istenem, ha az ember jól körülnéz, rájön, hogy mint mindenütt, a börtönben is csirkefogók vannak.
