Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: Egy tucat szempont - Vozári Dezső: Béke
TARKA KRÓNIKA Hölgyeim és uraim, beszéltem, nahát beszéltem a sarkutazóval. Mesterségem lévén, hogy mindent kibeszéljek, ami történt velem, amit láttam és hallottam, ezt is elmondom, minden kommentár nélkül. Már reggel szólt a szobaleány, kérem, egy ur volt itt, aszongya, beszélni szeretne a nagyságos úrral, — mért nem kérdezte meg, kicsoda, mit akar, dehogy nem kérdeztem meg, aszongya, sarkutazó. És maga ezt csak igy mondja, hogy egy eleven sarkutazó keresett engem? mit mondott, mikor jön vissza? délután? okvetlen megvárom, pedig dolgom volna. Egy kis ártatlan hencegést érzek önmagam előtt, mégis lehetek valaki, a kis hirnevecském elszivárog a világba, azt is tudják, lám-lám, hogy engem érdekelnek az ilyen tudományos dolgok, meg értek is hozzájuk valamicskét, mindenesetre, ha egy ilyen sarkutazó feljön Pestre, hát először is engem látogat meg. De vájjon melyik lehet? Szegény Amundsen aligha, talán az a hogyishijják, aki most volt a Déli Sarkon? vagy maga Peary? Majd meglátjuk. Hát egyikse. Hanem valami Skafák, Skafák Soma. Érdekes, nem emlékszem a nevére. Fekete hajú, kövérkés, energikus fiatalember. Az ember nem nézné ki belőle. Mindig szőkéknek és szikároknak képzeltem a sarkutazókat. Lopva figyelem a mozdulatait, látom rajta, lelki szemekkel, a vastag fókabundát — elképzelem feje köré az Északi Fény (Aurea Borealis) tündöklő glóriáját. — Már délelőtt kerestem — mosolyog előzékenyen. És szembenéz a tekintet, mely annyi feldühödött jegesmedvével és rozmárral nézett farkasszemet. Borzongás fut végig a hátamon. Egy tucat szempont A KLOÁKATISZTITÓ: Kétségtelen, hpgy kell valakinek lenni, aki ezt a munkát is elvégzi: a kloákatisztitást. De miért éppen én?... SAXOPHONOS: A saxophon az összes hangszerek közül a legnehezebb. Nehezebb hangszert el se lehet képzelni. Forradalmat jelent a zenében. Igaz, hogy egyúttal a legszebb hangszer. Ha Beethoven ma élne, a saxophon kedvéért kénytelen lenne átírni az összes szimfóniáit. KETTERL: I. Ferenc József feltétlenül nagy ember volt, nemcsak a leghatalmasabb, de minden tekintetben a legnagyobb uralkodó. Hogyne lenne nagy ember az, akinek én személyesen szolgáltam? KRISHNAMURTI: Nemcsak Isten vagyok, ami természetes, hanem szép is vagyok. Az idős angol hölgy, aki megtalált és fölnevelt, Istent akart nevelni belőlem, mert nem — Kérem, bocsásson meg ... nem voltam itthon ... Foglaljon helyet... Mit parancsol? Erős pálinkát? Vagy egy kis kétszersültet? Fókazsir és pemmikán, sajnos, attól tartok, nincs a háznál... nem voltam elkészülve... És nincs is befütve ... dehát mi az Önnek ... Biztatóan mosolygok, hogy beszéljen. — Kérem, a szerkesztő urat bizonyára érdekelni fogja ... — 0, hogyne! Nagyon érdekel. Tessék csak beszélni. Hát milyen az a sark? Felragyog az arca: a lelkesedés pírja fut át edzett vonásain. Micsoda nagyszerű ember! — 0, kérem — az a legpompásabb dolog a világon! Úgy jár rajta az ember, mint a bársonyon — nem érzi a súlyát! Persze, arra céloz, hogy a sarkok környékén a gravitáció kisebb. — Mégis, — unszolom — olyan magas szélességi fok!... — De kérem — hadonászik nagy hévvel — szó sincs róla! Van alacsony is! És nem széles az!... csak amekkora kell... és ha széles, le lehet vágni belőle ... — Levágni? — Hogyne! Ha megengedi, midjárt megmutatom ... Itt van nálam ... És fürgén nyitja ki fekete táskáját. — Mi van itt? — Hát a sarok. — Micsoda? Magával hozta a sarkot? — Hogyne, kérem! Itt van, tessék! A legremekebb kéjmámor cipősarok! Most már tudom, kivel van dolgom. Sarkutazóval. Gummisarkutazóval. Még pedig repülővel, mintahogy rögtön kiderült. Karinthy Frigyes. volt fantáziája, mint angol nőknek általában. Én túlszárnyaltam minden elképzelését: Krishnamurti lett belőlem. AGITÁTOR: ... ezenkívül ütött az órája annak, hogy meg kell váltani a világot. BECSÜLET: Mások véleménye rólunk, s a mi félelmünk e véleménytől. (Schopenhauer, Parerga és Paralipomena.) Jó ez is: Lajos nemcsak kifogástalan férj, remek apa, buzgó hivatalnok és kitűnő kuglizó, hanem mindezenfelül becsületes ember. Zsiványbecsület: amit a zsiványok tőled elvárnak, ha valami nagy disznóságot csinálnak, hogy te majd hallgatsz és nem zavarod az üzleteiket. HÖFER: ... a délután folyamán csapataink birtokba vették a 345. számú magaslati pontot. ROSSZ ÍRÓ: Müveimben a tökéletes, hamisítatlan életet adom. Jó ÍRÓ: Csodálatos: ezt az embert már régen megírtam és még mindig él. SOFFÖR: így szemre alig vagyok több, mint egy ember sportsapkában és olajos kabátban, aki egy robbanómotorral felszerelt kocsit vezet, meg tudja ragasztani a kipukkadt pneumatikot és ki tud cserélni a motorban egy piszkos gyertyát. De ha egy filozófus szakavatott szemmel megnéz, rögtön kiderül, hogy sokkal több vagyok magamnál: én vagyok a soffőrtipus. TÖRTÉNELEM: Miért ő? Miért nem én? SCHLEMIL: ... s mindezek tetejébe, kérlek, a végén még elvesztettük a világháborút is. Márai Sándor. Béke Milyen különös mellékzamatot kapott ez a szó a legutóbbi időben! Tíz éves voltam, mikor a háború kitört, tizennégy, mikor állítólag befejeződött. Ha ma, huszonötesztendős koromban számot vetek, mit jelent számomra a béke, az a korszak, mely a világháborút megelőzte, alig néhány emlékfoszlány tolul fel bennem, rendszer és logika nélkül: egy lábtörés a félhomályos csűr padozatán, furcsa gyermeki szerelmek; de semmi, amiből rekonstruálhatnám magamnak azt az epochát, melyben nemcsak apáink, de bátyáink is „boldogak“ voltak még. Béke? Fantáziámban valahogy úgy élnek ezek az idők, mint amelyekben tetőpontra hágott a bajuszpedrő-kultusz; muzeális értékű cugoscipők árnya tolakszik előtérbe. Eljövendő, késői nemzedékek gondos búvárkodással kiássák majd erődítményeinket és mozsarainkat, megkövesedett bajuszkötőinket és fosszilis miifogainkat. Alig néhány éve, de a békeidő utáni érdeklődésben már nekünk is ásatásokhoz kell folyamodnunk, ha meg akarjuk fogni egy 15-—20 esztendővel ezelőtt elsülyedt lelkivilág átmentett faktorait. Csákányhoz azért még nem kell nyúlnunk, elég, ha az íróasztal legalsó fiókjába vagy az etager egy elhanyagolt polcát tárjuk fel s ilyen tárgyak akadnak kezünkbe: 1 kaucsuk-legyező, 1 elszakadt táncrend, 1 magy. kir. Cigarillos, 1 példány Kis Élclap (1909), x/8 osztálysorsjegy 1913-ból, 1 miniatűr-imitáció (Napoleon), 1 miederből való halcsont. Ezek az egyre ritkuló relikviák rejtik magukban ama kor bánatait és örömeit, ünnepeit és hétköznapjait. A napsütés intim, unalmas és eseménytelen évadja volt az. Nekem, már idegen, százszázalékosan sohasem fogom tudni megérteni se hibáit, se erényeit.
