Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-28 / 17. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa

Jobboldalt: Károly román extrónörökös nem törődik hazája sorsával, hanem a nizzai virágcsatán szórakozik a „nép“ között. — Baloldalt: Mihályi Lici szlo'venszkói primadonna. (Nemes felvétele, Léva.)

hozzá joga, hogy itt heverjen tétlenül, vagy nem lebeg-e előtte egy feladat, egy cél, melynek elérésére minden erejét össze kell szednie? Nem volt-e erkölcsi kötelessége Lung tanár titokzatos halálát fölfedni? Hirtelen felugrott a díványról, magára kapta felöltőjét és kisietett az uccára. Küzdenie kell! Most, hogy tudta, miért kellett Lungnak meghalnia, nem lehet már nehéz a gyilkost sem kinyomozni.

Ámde Willovsky tévedett. Egyáltalában nem volt könnyű a csomót kibogozni, hiába törte rajta fejét. Az az értesülés, melyet Gaston Laytéon révén szerzett, felfedte előtte a Lung-vagyon eredetét. Ezzel kézbe kapta a fonalat, mely most azonban megszakadt.

Néhány kellemetlen nap következett. A régi környezetben ismét föllángolt benne régi szenvedélye. Jadwiga halványkék szemei mintha lépésről-lépésre követték volna s ő mégsem mert e szemek előtt megjelenni mindaddig, mig a rábízott feladattal meg nem birkózott.

Egy nap a kávéházban üldögélt a magántanár és gondolattalanul lapozta az újságokat, midőn egy kemény kéz nehezedett a vállára. Trenzin volt, a festő, aki megelégedetten mosolygott.

— Hogy van, hogy van, doktor ur? Rájött már a titok nyitjára?

Willovsky egy pillanatra elnémult a meglepetéstől.

— Miféle titoknak, Trenzin ur?

— Nos, a szépség titkának a nyitjára. Hiszen ön egész életén át ezzel foglalkozik.

Willovsky ismerte a festő modorát, tudta, hogy szívesen gúnyolódik a hivatalos és konzervatív művészetelmélet felett. Mégis becsülte ezt a művészt, különös és nagy tehetsége miatt.

— Egészen még nem fejtettem meg, barátom, — válaszolta ő is gúnyosan, — de a modern festők nem is nyújtanak sok lehetőséget ehhez.

—- Miért tesz úgy, mintha valaha is elmélyült volna egy modern kép szemlélésébe? Emlékszem még, hogy bánt el velem és müveimmel legutóbb. Egyszerűen elszaladt, mintha az ördög kergette volna.

Willovsky elpirult, mert visszaemlékezett arra az órára, melyben oly szánalmas szerepet kellett játszania Jadwiga előtt.

— Meg kell bocsátania, mester, — mondta habozva, — de akkor annyira el voltam foglalva. Valóban nem volt időm...

— Ugyan, ugyan, megbocsátani. Ellenkezőleg, igen hálás vagyok önnek.

— Hálás? Miért?

Most meg Trenzin pirult el.

— Csak úgy... ön akkor bemutatott engem Lung kisasszonynak. De, úgy tudom, ön utón volt Párisban, nemde?

A festő láthatólag más témát akart elővenni. De most Willovsky nem tágított.

— És hogy szórakoztak akkor Lung kisasszonnyal?

— Kitünően. —- Trenzin szavainak melegségét nem lehetett félreérteni. — Aztán még egy különös kalandban volt részünk a liftben.

—- Erről tudok.-— Az egész világ tud róla, bár én senkinek sem tettem emlitést a dologról. Néhány nap előtt egy idegen ur, aki feljött a műtermembe s egy képet vásárolt, szintén erről kezdett beszélni.

— Egy idegen ur?

— Igen. Fogalmam sincs róla, ki lehet. Alighanem francia nemzetiségű, gyönyörű fekete szakálla volt. Néhány nappal később pedig Drekiel dr. kérdezősködött nálam ezirányban. Azt hihetné az ember, hogy a világnak nincs más gondja.

—- Drekiel doktor? — kérdezte Willovsky.

— Úgy van, a gyönyörű Éva Drekiel férje.

A beszélgetést a görög Sarkos szakította félbe, aki hozzájuk ült. Rosszul nézett ki. Arca, mely az ősz haj dacára eddig oly finomnak tetszett, borzasztóan megöregedett s ráncok szántották végig.

—- Régen láttuk önt, doktor. El volt utazva?

— Igen. Párisban voltam, sőt néhány napig Monte- Carlóban is. Ezt azért mondom, mert közölni akarom, hogy az ön elmélete neim igazolódott be.

A görög arcán szokatlanul heves érdeklődés tükröződött.

— Melyik elmélet?

(Folyt, Iköv.)