Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Dymov, Ossip: Kékszakáll
Baloldalt: Maeterlinck, a ritkán fotografált belga iró, legújabb riviérai felvétele. — Jobboldalt: Alfonz spanyol király, a szenvedélye tennisz játékos. KÉKSZAKÁLL Néhány napra szülővárosomba utaztam. Ott értesültem róla, hogy Litvinov, a tanitó, meghalt. Kamaszkoromban ismertem meg ezt az embert; homályosan emlékszem kemény nevetésére, sötét pápaszemére és okos, éles megjegyzéseire. Agglegényként halt meg ötvenéves korában. Litvinov, a tanitó, figyelemreméltó társadalmi pozíciót töltött be. Államhivatalnok volt, sapkáján kokárdát viselt s fesztelenül szokott volt megfordulni doktor Szezsevics, Lisin ezredes és egy Siriu nevű kereskedő házában. Joggal véltem tehát, hogy a temetése nagy pompával történik meg. Alaposan csalatkoztam. Alig pár ember kisérte Litvinovot, az okos tanítót, utolsó és csendes pihenőhelyéhez. Kartársai, élükön az iskolaigazgatóval, természetesen ott voltak; a nebulókból összeállított kórus szivbemarkolóan énekelt s a helység összes nyomorékjai és futóbolondjai tolakodóan kéregettek alamizsnát a megjelentektől. Legnagyobb csodálkozásomra sem doktor Sezsevics, sem Lisin ezredes családja, sem Sirin özvegye vagy lánya nem vettek részt a gyászszertartáson. A nők elmaradása különben is feltűnő volt, mintha távollétükkel akartak volna tüntetni. Zokogást egyáltalában nem lehetett hallani és a friss sirhant fölött egyetlen hisztérikus sikoly sem hangzott el. Az összegyűltek hamar széjjeloszlottak, örülve, hogy ismét visszatérhetnek foglalkozásaikhoz. Nemsokára üres lett a szomorú, de kedves temető. Egyik barátommal a temetőkert keskeny sétányain mendegéltünk, megcsodáltuk a fiatalosan zöld leveleket és füveket, élveztük a visszatért tavaszi madarak csicsergését s némán gondoltunk vissza gyermekkorunkra, mely itt pergett le, ebben a városkában. — Különös temetés volt — szóltam végre — egyetlen nő sem jelent meg. Észrevetted? — Igen — válaszolta barátom. — Az asszonyoknak, ugylátszik, valami kifogásuk volt ellene — tréfálkoztam. — Igen — mondta most megint barátom. — Ha akarod, elmesélem neked ennek a történetét. — * — Egy görbe és megviselt padra ültünk s barátom beszélni kezdett: Irta: OSSIP DYMOV — Kékszakáll lovag mondáját mindenki ismeri. Állítólag élt egyszer egy férfi, akit az emberek Kékszakállúk neveztek. Hét felesége volt, egymásután gyilkolta meg őket, miután jóllakott bájaikkal. Litvinov, a tanitó, egy ilyen, a mi korunkhoz idomított Kékszakáll lovag volt. A szörnyűséges ember! Bár nevetgélt, könyveket olvasott, gyermekeket oktatott, két évtizeden át mégis a legborzasztóbb bűntetteket vitte véghez. A fiatal leányok Kékszakállú volt ő, megsemmisítője az ártatlan fiatalságnak. W. nevű városból jött ide; W.-ben volt egy menyasszonya. így beszélték legalább is. Én ismerem azt a lányt, a legjobb „parti“ volt W.-ben. Litvinov a lánnyal órákhosszat járt sétálni, együtt jelentek meg a színházban s ismerőseiknél, látogatások alkalmával. Két esztendeig ment ez igy; az ügy általános csodálkozásra mégis zátonyra jutott. Litvinov, a tanitó, nem kérte meg a lány Kezét s úgy mondják, közte és Katalin bátyja között, aki diák volt s egyenesen ezért ment W.-be, beható beszélgetés folyt le. A tanitó ekkor hagyta el régi állomáshelyét és ideköltözött a mi bájos kisvárosunkba. Lineva Katalin máig sem ment férjhez. A mi városunkban első megjelenésével sok hívet szerzett magának Litvinov. Kitűnő benyomást tett. Okos volt, olvasott és zeneértő, röviden: tetszett. Elnézték vastag, nyers hangját, melyben kellemetlen mellékzörejek sikítottak, elnézték neki, hogy szemüveg mögé rejti szemeit. Arról is tudni véltek egyesek, hogy a tanitó kisebb tőkét takarított össze. Verseny indult meg a családok között Litvinov meghívását illetően; a lányok legszendébb pillantásaikat pazarolták rá; ő azonban csak doktor Sezsevics házához járt rendszeresen. Régen volt ez már; Helén, az orvos leánya, ekkoriban gyönyörű húszéves hajadon volt; sürü fekete haja dúsan omlott alá s arca egy gyönyörű almához hasonlított; minden fiatalember bolondja volt ennek a lánynak. Nemsokára az a hir terjedt el, hogy Litvinov eljegyezte Hellént s a városi fiatalemberek — két hivatalnok, négy tisztjelölt, egy önkéntes, két ifjú kereskedő és egy volt párttitkár — uj helyeken próbáltak szerencsét. Lassan mindannyian megvigasztalódtak. Ámde a tanitó és Helén ügye egy tapodtat sem haladt előre ... Még mindig a közös séták.
