Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-28 / 17. szám - Szántó György: Európa elrablása

jouooidalt: Tauber Kichárd, a beteg világhírű kamaraénekes Pöstyénbe érkezik. — Baloldalt: Segrave, „a világ leggyorsabb embere“, akit az angol király nemesi rangra emelt. — Hallgass ide. Nem rólam van szó, hanem a fele­ségemről. — Úgy? Hangoztatnom kell, hogy elfelejtettél a lako­dalmadra meghívni. Sőt arról sem értesítettél, hogy háza­sodni szándékszol. Ha szabad kérdeznem, kedves nejed jelenleg hol tartózkodik? — Fent van a szobájában. Fáradt, ma nem jön le. A szobrász kutatva nézett barátja szürke szemébe. Ott a szemek mélyén valami titok úszott és ö úgy érezte, hogy a szürke szemek mély vizében a titok után ereszti le tekintetének éles horgát. A percek megnőttek. A négerek halkan vonítottak furcsa szerszámaik ritmusára, egyszer­egyszer felkiáltottak rekedt hangjukon, a zene erdején át keresve az őshazát. Aztán megint halkan vonitva baktat­tak a ritmusok mesgyéjén. —- Te láttál bennünket, amint megérkeztünk? Bizo­nyára azért hallgatsz. — Nézd, Fred, bevallom, hogy láttalak. Azt hitték mások, hogy az anyád, de én rögtön éreztem, hogy a ba­rátnőd, sőt, hogy a feleséged. Minden okom megvolt rá, hogy ne higyjem ezt, hiszen épelméjű, egészséges ember­nek ismerlek, de megmagyarázhatatlan, mégis tudtam, hogy a feleséged. És az is megmagyarázhatatlan, hogy nem nevettem. Holott nevetnem kellett volna, mert ilyen korban levő nőt feleségül venni, ez már egy milliomos hó­bortjának is tulerős. Fred két fekete, vastag, aranygyürüs szivart vett ki fehér mellénye felső zsebéből. Az egyiket a szobrász szá­jába dugta, a másiknak leharapta a végét. Aztán karon­­fogta barátját. — Gyere, elmondom, mért nem nevettél. Mindenki ne­vet rajtam, de te nem nevettél. Tudd meg hát az egészet, mert más úgysem érti meg. Hiszen jóformán magam sem értem. A magas, végnélküli betontöltésen meggyujtották a vastag, fekete, aranygyürüs szivarokat. Alattuk a tarka­ponyvás kabinok ezreinek locsogott a tenger. A kabinok színei halkan villantak fel a holdfényben, igy válaszoltak a vén tocsogónak szemérmesen. — Figyelj hát ide, kezdte Fred. Tudod, hogy mindig szerettem a zenét. De nem úgy, mint más, hanem a magam módján. — Tudom. A klasszikus zenét ugyanúgy értékeled, mint a jazzbandet. — Igen. De most nem ezt akartam hangsúlyozni. Ha­nem azt, hogy mindig hangösszetételekre és uj ritmusok­ra vagyoni, az csak oicso irazis, hogy minél toobször hall az ember értékes, értsd klasszikus zenét, annál inkább él­vezi. Es az úgynevezett könnyű zene nem értékes? De hagyjuk ezt. Meg akarom csak okolni, mit jelent nekem a rauio, ez a zenei újság, amely már divatját múlta a mi kö­reinkben. Mindig uj hangösszetételeket és uj ritmusokat. Amikor már azt hittük, hogy mindent kimerítettünk, ak­kor egyszerre elcsípünk egy balalajka-orkesztert. Fel­figyelünk, hogy mit hoznak a legyőzött távolságok és ime felharsan a doni kozákok kardala. Fred szivarja fel-felparázslott a sötétben és a szob­rász figyelt. — Csak azt akarom megmagyarázni, hogy amikor már túl voltam az állomáshajsza gyönyörűségén, mért nem untam meg a rádiót. Nos, hát egyszer Rómát csíptem meg. Az olaszok tudják, mi a rádió jelenlegi primitiv fej ­lődési stádiumának okos kihasználása. Nem tartanak elő­adásokat, ez unalmas. Sem nyelvkurzust, amelynek senki sem veszi hasznát és amelynek hallatára undorral száguld tovább a földteke másik felére. Operaelőadást is ritkán kapcsolnak, mert ennek kiegészítő része a vizuális kép, ©nélkül a recitativók gyakran unalmasak. Mi marad hát? A programzene és a dalok. — Igen, hiszen ez az ország a dalok, a vox humana őshazája. — Igazad van. Itt az emberi hang úgy törtet elő min­denünnen, mint a forrásvíz. Bőven és tisztán, mint egy természeti erő. Nem takarékoskodnak vele, mint a néme­tek, hogy az ötödik felvonás végére is maradjon. — Szóval megcsípted Rómát. — Először nagy hévvel a Zampa nyitányát adták, utána egy nő énekelt. — A feleséged. — Légy türelemmel. Mindent elmondok, nem olyan egyszerű a dolog. Nos, hát a nő a Lakmé csengetyüáriáját énekelte. Nem szeretem az ilyen koloraturzsonglőr-imutat­­ványokat, de ennek a hangnak a csengése ... hogy is mondjam csak? nos igen, egyenesen a szivembe. Talán ne­vetni fogsz ezen, de hidd el, hogy azonnal a szivembe vá­gott. Nem leszek hosszadalmas. Megnéztem a Rádióhir­­adót. Vasárnap, április 20. Róma, 380-as hullámhossz, 21 óra 30 perc. Zampa ouverturo, utána: Almirante Európa Tani, Lakmé, csengetyüária. — Szép neve van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom