Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Földi Mihály: Izabella
Szlovenszkói tájak. Az Oroszlánkő Trencsénmegyében. (Éder Jenő felvétele.) — Istenem ... — A téren sétáltam... a szép téren, tudja... ahol legszebb az alkonyát... és karnevált láttam és a sok gyönyörű asszony közt megjelent a királynő. Emlékszem, maga volt. Izabella bólintott. Érezte, hogy ott járt Velencében, a karneválon. — Ho, a sok szép asszony... — sóhajtotta a művész. — Mennyi, mennyi szépség! És mennyi élvezet! És én már öreg vagyok ... Izabella hangosan nevetett. — Nevet, ugy-e? Nevessen és szeressen. Megsimogatta arcát. — Siessen. Amig fiatal. Belenézett arcába, lágy szenvedéllyel mosolygott, majd lassan elkomorult. — Lefekszem, — mondta. — Isten vele. És elküldte. Izabella anyja a hallban várakozott. — Beszéltél vele? — kérdezte nyugtalanul. Bólintott. — És? Boldogan mosolygott. V. Orvosokat hivtak, akik nem tudták meggyógyítani. Okos embereket küldtek hozzá, akik nem tudtak beszélni vele. Eltűrt minden haragot és megaláztatást; szanatóriumot és büntetést; eltűrte a rohanó idő kegyetlenségét. Férjhez mentek körülötte a lányok, megnősültek és elmaradoztak a férfiak; mindenki azt hitte, hogy boldog; szeretője a művésznek. Boldog szerető. Évröl-évre szebb lett, majd esztendöröl-esztendöre kopottabb. Válla megpuhult, meggömbölyödött; szája megnőtt; keze megcsontosodott. Mikor a szülei meghaltak, kirepült a világba. Nem is csodálkoztak már rajta: — Megy a szeretőjéhez — állapították meg s lemondtak róla. Városról-városra járt s megjelent a művész minden hangversenyén. Ült az első vagy a második sorban, lehajtotta fejét s úgy érezte, hogy a művész őt nézi, neki játszik. Virágot küldött neki levél nélkül, levelet irt hozzá aláírás nélkül, felhívta telefonon s az egészségéről érdeklődött. Azt olvasta egy nap az újságban, hogy a művész megházasodik; feleségül vesz egy tizenkilencesztendös berlini leányt. Legyintett. Mennyi mindent összeírnak egy nagy emberről? Nevetséges. Később azt olvasta, hogy megtörtént az esküvő s a nagy művész ifjú feleségével a Riviérára utazik nászutra. Lehetetlen! Vonatra ült és megjelent a cannesi szállodában. A tengerről langyos nap zuhogott a hotelszobába. Szőke, kedves, vidám, fehérruhás fiatal asszony fogadta. Úgy nézett az arcába ennek a mosolygó ifjúságnak, mint egy vakítóan éles tükörbe és a szive megvonaglott. — Vele kell beszélnem, — mondta fulladozva. — Gyakorol. Koncertje van este. — A felesége? — Én vagyok. Lehunyódott a szeme; nem hitte el, amit hall. — Mit óhajt? Talán elintézhetném? — Köszönöm. Ekkor egy fiatalember érkezett. Magas, izmos, piros arcú porosz, akit Izabella már régóta ismert: minden
