Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-28 / 17. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Agarak. — A bécsi Barakovich fényképész felvétele, me\y több fényképversenyen az első dijat nyerte. Egy olvasónk ezt a kedves tavaszi felvételt küldi lapunknak Szlovenszkóról.

— Köszönöm, hogy felhívott. Egy lépéssel közelebb vitt az élethez.

Értetlenül nézett rám.

— Nem járok emberek közé. Mindig egyedül vagyok. Amióta hazajöttem, tiz szónál többet senkivel sem beszéltem. Régi ismerőseimet nem kerestem föl. Bujkálok kíváncsiságuk és szánalmuk elöl.

— Rosszul teszi. Elvadul...

Elhallgatott. Egy pillanatig szórakozottan meredt a vászonra, amelyen egy kövér ember addig ugrált, mig ruhástul bezuhant a fürdőkádba. Az első sorokban egy pár facér cseléd boldogan visított.

— Mi van a testvéreivel?

—- Jól vannak. Kláriék nagyon megszedték magukat a háborúban.

— És Nusi? Még mindig Bécsben él?

— Igen. Az ő ura. is sokat keres. A nyáron itt voltak. Sokat beszéltünk magáról. Telefonoztunk a gyárba is. Akkor tudtuk meg. Sokat sírtunk.

— Telefonoztak? Sírtak? Együtt?

— Rossz asszonynak hisz. Maga se volt jó hozzám. Gyűlölt is, megvetett is... Nusi miatt. De maga Nusihoz se volt jó. Pedig Nusi szerette.

— Én is szerettem.

— Ha igazán szerette volna, nem féltettük volna Nusit. Eszünkbe se jutott volna, hogy életébe beleavatkozzunk. Sok minden másként történt volna... Nem, Karínéi, nem szerette. Szerető kellett magának, nem szerelem........

Ma ... talán ...

Megint elnémult. A kövér ember ezalatt kimászott a fürdőkádból. Irén elborult arccal nézte, hogyan húzza ruhájára a fürdőköpenyt. Aztán megint hozzám fordult:

— Valahogy azt ne higyje, hogy szépiteni akarom a dolgokat. Maga éppen eleget tud rólunk. De van mentségünk ...

Elmosolyodtam. Eszembe jutott dr. Winter Aladár ádámcsutkája. s

Irén észrevette mosolyomat és ellenségesen támadt rám:

— Most is olyan gonosz, mint akkor volt. Az uramra gondol? Mit akar tőle? Derék ember, jó férj...

Melyik ördög súgta nekem, hogy Irént is azzal ingereljem, amivel Nusit szerettem bosszantani olyankor, amikor a tőzsdéről beszélt. Melyik ördög súgta nekem ezt a két szót:

— Jó családapa!

Irén ráütött a páholy karfájára:

— Az! — mondta keményen. — Jó családapa.

— Magának tudtommal nincs gyereke?

— Téved. Van. Van egy kétéves kisfiam. Magától.

Lélekzetem elakadt, elszédültem. Görcsösen megmar holtam a kezét.

— Tőlem?

— Magától. Hát ne csúfolja az uramat. Jó apja annak a gyereknek ...

Kitépte kezét kezemből. Fölállt, összefogta bundáját.

— És most megyek is már. Ezért hívtam föl, ezt akartam megmondani magának. Meg akartam Írni akkor, amikor a kifiu megszületett... de aztán letettem róla. Csak földultam vagy bosszantottam volna és ott kint alkalmasint elég baja volt anélkül is. Bizalmatlan volt mindig, talán el se hitte volna, hogy igaz ... hogy maga az apja. Azt képzelte volna, hogy akarok valamit magától. Nem akarok semmit. Bánom is már, hogy megmondtam... De amikor megtudtam, hogy hazajött és így jött haza, azt hittem, talán megenyhitem szomorúságát. Nem érdemelte meg. Nem változott meg. Gonosz, szívtelen ma is ...