Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Kodolányi János: A sors
A Dolly sisters méltó utódjai. A G... testvérek, akik táncmüvészetükkel Párist, Londont és egész Európát elbájolták. gyik üzletet kötött Bécsben, a másik itt köt, a harmadik örökölt, a negyedik... a negyedik... — és undorral köpött megint. A fütő alázatosan nézte. Lelógó bajsza tisztelettől remegett. — Hát ... hm ... van benne igazság... — dörmögte lassan. — De lám, olyiknak födje is van, olyiknak meg nincs... — He-he-he! — kacagott gúnyosan a gé- - pész. — Ki osztotta el? Mi? A sors? — Hát ... hm ... a sors. Persze. — Nyavalyát! Hogy maguk nem tudnak gondolkodni... A gyávaság miatt van igy ni, megint a gyávaság miatt! Nézze csak, — s fölemelt karjával kimutatott a sötét, vigasztalan éjszakába, — ott kint vannak a födek.... száz, meg ezer, meg millió hold... ki ezé, ki azé... és most, mig itt bennünket a fene majd megesz, mig a szél tombol, az eső ver, mig sokan az árokszélén húzzák meg magukat, azok ... azok ott döglenek a dunyha alatt, a hályhában ég a tűz, bevilágitja a szobát s ők alusznak, alusznak nyugodtan... Mért? Mert ők a bátrak s mi vagyunk a gyávák... Lebámult maga elé, álla néha idegesen megrezzent, szeme hideg volt, keserű. A fütö is szótlanul ült most, a bagót rágta és elmélázott. A gépész erőszakos jelleme ráncbaszedte s nem tudta, szóljon-e. Nem mert. Hosszú hallgatás közben rohant, csattogott, száguldott a gép a meg-megharsanó szélben. Néha magas, fekete fák suhantak el odakint, néha csendes, álmodó, didergő tanyák. A végtelen, barna sikság komoran terült bele a sötétbe. — Percre érkezünk, — kezdte megint a gépész, elővonva nagy, nehéz óráját. — A társaságot nem éri baj. Nem éri kár. Akinek a nagyanyja haldoklik, odaér az örömre pontosan. Aki a börzén spekulál, odaér. De hát, — kérdezte, kezében az órával, — hogy is lenne, ha egy nap mi sem törődnénk tovább az idővel? Ha nem lennénk gyávák és földhöz mernénk vágni az óráinkat? Mi, hová lenne minden gyorsvonat, tehervonat, hajó, meg a többi rabság? Ha csak egyszer lenne bátor az ember? ... A fütő tisztelettel csóválta a fejét, vastag bajusza nyugtalanul mozgott. — Furcsákat gondol a gépész ur... — dörmögte lassan. — Ebbe a ronda időbe minden eszibe jut... De má ez nem jó lenne ... Csak tréfaság ... — Az. Tréfaság. Ha valaki a maga bátorságát emlegeti, csak tréfál — szólt keserűen. A beszélgetés elakadt. Unalmas rohanásban lassan vánszorogtak a percek. Néhanéha vetett egy szót egymásnak a két ember. És a nagy gép pontos, ritmikus gördülése egyenletesen szakította meg az esős, szeles éjszakát. — Hétkor kilépek — mondta a fütő, — meleg szobával vár az asszony. Hörpintek félidecit, aztán lefekszek alunni... — Állati sor, — szólt megvetően a gépész. — Nekem nincsen családom. Református pap volt az atyám, én má lecsúsztam ... Csak a gondolatot ne örököltem volna. Magának jobb. Fölállt, dermedt tagjait nyujtóztatta, hogy szinte ropogtak. Cigarettát vont elő, rágyújtott s széles melle mohón szivta be a maró füstöt. Hajnalodott. Alig észrevehető derengés terült a földre. Most még sivárabb, hidegebb, elhagyottabb volt a tájék, mint sötétben. Mindenfelé árva, szélverte akácok, néma tanyák, kutgémek rémlettek elő a derengő homályból. Eddig apró állomásokon haladtak át megállás nélkül, folyton előre, tovább, tovább a város felé. Szürkén mentek egymás után hátrafelé a néma telegráfoszlopok. A gép lihegett, csattogott, fáradtság nélkül rohant, gyöngyöző teste feketén nyomult előre. A gépész is, a fütő is gyűrött, piszkos, sárga arccal meredt maga elé a hideg hajnalban. Az előbbi mogorva v olt, sötét keserűség lapult meg a szája szögletében, vékony szemöldöke dacosan lehuzódott hideg szemére. Könyökével támaszkodott a vasfalnak, térdeit ösiszeszoritotía, úgy állott. A másik görnyedten ült a tuskón s kedvetlenül rágta a bagót. Sűrűn köpködött. Elől, kissé jobbra a látóhatár szélén villogó, reszkető fénypontok tűntek fel. Millió szines csillag a földön. El-eltüntek, előbukkantak, közeledtek, lassan-lassan szaporodtak a csillagok, átjárók alatt csattogott el a vonat, hidon dübörgött át... furcsa dombok, tornyok, kémények mutatták a közeledő várost... A gépész jobbról, a fütő balról hajolt ki a metsző szélbe. És a mozdony két rőt fénynyalábja rásuhant a vizes sínre, lent a töltés alatt vadvizek csillogtak, fák rázták ágaikat... elől pedig feltűnt a szemafor tiltó karja. A fütő behajolt s a fék vaskarjához nyúlt. De ugyanakkor behajolt a gépész is, hidegen ránézett, fölemelte tiltó tenyerét és igy szólt: — Hagyja. Tovább megyünk.
