Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-21 / 16. szám - N. Jaczkó Olga: Északi fény

Irta: N. JACZKÓ OLGA Mára a legszélső állást kapta. De egyáltalán nem volt kedve ott maradni és amazon-erényeivel tüntetni, melye­ket a kizárólagos férfinevelés oltott belé. Kisleánykorá­ban nagyon tetszett neki, hogy apja barátai megtapsolták fiús bravúrjait, koccintottak, tegeződtek vele. De most, a húszon túl már sokszor fájt neki, — érezte, valamit vesz­tett azáltal, — hogy az anyja korai halála s a pólyából való kinövés után nem kapott nőnevelést... Tudta, hogy a Titiráta felől hajtanak, merről fognak jönni a vadak éis hol nem lesz kitéve az esetleg eltévedő lövéseknek. Szépen vállára vetette a fegyvert s óvatos léptekkel elindult, amerre jónak látta. Mosolygott. Legalább annál több esélye lesz annak a hórihorgas, kékszemü, szőke idegennek, aki eggyel lejebb állt nála, akivel szemben különös elfogódottságot és lágyságot ér­zett. Azért nem volt ma kedvére a vadászat sem. Jobb szerette volna, ha főzni tud, vagy bármilyen más női szolgá­latot tenni. Ha úgy szerepelhet­ne, amint a házi­asszonyokat lát­ta, hogyha asszo­nyos háznál vol­tak vadászaton. Estélyi ruhában, csillogva, mele­gen lépni a vilá­gos házból a for­­mátlanul, zordan megérkező vadá­szok elé, gyön­géden kinálgatni mindegyiket ked­venc ételével, ferős itallal. Vagy nem, nem! Még .jobb lenne, ha félhomályos lenne a ház, csak a kandalló tüze világitana; ő pon­gyolában, papucs­ban ülne, s nem jönne sok ven­dég, csak az az egy, a hórihor­gas szőke... Akár nem is vacsorál­­nának, csak az ölébe húzná a fejét és simogat­ná a két keze között... Igen... a,z övét, nemcsak mindig a kutyá­jáét! ... Álmodozva me­netelt. Kinyúj­totta a kezét és szakított a fagyott csipkebogyóból... A hó lágy pelyhek­­ben, nesztelenül hullott; de aztán hirtelen, mint Lucifer gőgje az angyalok ártatlan örömébe, belesikóltott a lágy hóesésbe az északi szél. Egyet sodort a Mira szoknyáján, szorosan a lába köré feszitette, hogy lépni sem tudott, vé­gigvágott az arcán. Mintha valami gonosz lélek feszitette volna ki esztergapadjának csavarjai között és most alapo­san megdolgozza... Mira megfordult, hogy hátat mutas­son a gonosznak és visszatérjen a társasághoz. Meglepetve látta, hogy lábnyomait már betemette a friss hó. Sebaj: el­igazodik a fák alakja után. Felnézett. De az ágak között már egészen sötét volt. Akkor hát a hang után! Igaz, már talán le is fújtak, mert régen nem hallott lövést. Most mégis, egyet. Mira kiáltott: — Halló! Válaszoltak: — Halló! — Megyek! — Jövök! Mire újra ál­modozásba me­rült. Mert az ő /hangja volt az! Valami jel ez ... az egész régi, meghitt társa­ságból ez az egyetlen, az uj jövevény vála­szol az ő hívá­sára! — Halló! — Halló! És már ott áll­tak, szemközt, de csak ők ket­­ten. — Hála Isten­nek — fohászko­dott a férfi —, már azt gondol­tam, hogy itt maradok ebben az ismeretlen er­dőben! — Az könnyen meglehet — vá­laszolt a lány — mert én nem va­gyok a társaság­gal; el oldalogtam még a hajtás elején és későn jutott eszembe a visszatérés. Most csak magával ta­lálkozom, maga pedig bajosan tudja a kivezető utat. — Én persze, hogy nem! De Dorothy Sebastian pompás olasz szőlőkofajelmezben, melyben meg­nyerte a los-angelesi jelmezszépségdijat. ÉSZAKI FÉNY

Next

/
Oldalképek
Tartalom