Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - N. Jaczkó Olga: Északi fény
Irta: N. JACZKÓ OLGA Mára a legszélső állást kapta. De egyáltalán nem volt kedve ott maradni és amazon-erényeivel tüntetni, melyeket a kizárólagos férfinevelés oltott belé. Kisleánykorában nagyon tetszett neki, hogy apja barátai megtapsolták fiús bravúrjait, koccintottak, tegeződtek vele. De most, a húszon túl már sokszor fájt neki, — érezte, valamit vesztett azáltal, — hogy az anyja korai halála s a pólyából való kinövés után nem kapott nőnevelést... Tudta, hogy a Titiráta felől hajtanak, merről fognak jönni a vadak éis hol nem lesz kitéve az esetleg eltévedő lövéseknek. Szépen vállára vetette a fegyvert s óvatos léptekkel elindult, amerre jónak látta. Mosolygott. Legalább annál több esélye lesz annak a hórihorgas, kékszemü, szőke idegennek, aki eggyel lejebb állt nála, akivel szemben különös elfogódottságot és lágyságot érzett. Azért nem volt ma kedvére a vadászat sem. Jobb szerette volna, ha főzni tud, vagy bármilyen más női szolgálatot tenni. Ha úgy szerepelhetne, amint a háziasszonyokat látta, hogyha asszonyos háznál voltak vadászaton. Estélyi ruhában, csillogva, melegen lépni a világos házból a formátlanul, zordan megérkező vadászok elé, gyöngéden kinálgatni mindegyiket kedvenc ételével, ferős itallal. Vagy nem, nem! Még .jobb lenne, ha félhomályos lenne a ház, csak a kandalló tüze világitana; ő pongyolában, papucsban ülne, s nem jönne sok vendég, csak az az egy, a hórihorgas szőke... Akár nem is vacsorálnának, csak az ölébe húzná a fejét és simogatná a két keze között... Igen... a,z övét, nemcsak mindig a kutyájáét! ... Álmodozva menetelt. Kinyújtotta a kezét és szakított a fagyott csipkebogyóból... A hó lágy pelyhekben, nesztelenül hullott; de aztán hirtelen, mint Lucifer gőgje az angyalok ártatlan örömébe, belesikóltott a lágy hóesésbe az északi szél. Egyet sodort a Mira szoknyáján, szorosan a lába köré feszitette, hogy lépni sem tudott, végigvágott az arcán. Mintha valami gonosz lélek feszitette volna ki esztergapadjának csavarjai között és most alaposan megdolgozza... Mira megfordult, hogy hátat mutasson a gonosznak és visszatérjen a társasághoz. Meglepetve látta, hogy lábnyomait már betemette a friss hó. Sebaj: eligazodik a fák alakja után. Felnézett. De az ágak között már egészen sötét volt. Akkor hát a hang után! Igaz, már talán le is fújtak, mert régen nem hallott lövést. Most mégis, egyet. Mira kiáltott: — Halló! Válaszoltak: — Halló! — Megyek! — Jövök! Mire újra álmodozásba merült. Mert az ő /hangja volt az! Valami jel ez ... az egész régi, meghitt társaságból ez az egyetlen, az uj jövevény válaszol az ő hívására! — Halló! — Halló! És már ott álltak, szemközt, de csak ők ketten. — Hála Istennek — fohászkodott a férfi —, már azt gondoltam, hogy itt maradok ebben az ismeretlen erdőben! — Az könnyen meglehet — válaszolt a lány — mert én nem vagyok a társasággal; el oldalogtam még a hajtás elején és későn jutott eszembe a visszatérés. Most csak magával találkozom, maga pedig bajosan tudja a kivezető utat. — Én persze, hogy nem! De Dorothy Sebastian pompás olasz szőlőkofajelmezben, melyben megnyerte a los-angelesi jelmezszépségdijat. ÉSZAKI FÉNY
