Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-14 / 15. szám - Vozári Dezső: "Arany teve"

Baloldalt: Különös Lenin-szobor az oroszországi Batapasinszkban. — Jobboldalt: Mária román királyné és Alfonz spanyol király Madridban.

barban. Vasárnap éjfél előtt vonatba ültem s hétfőn reggel Hamburgban voltam. Büszkeség dagasztotta a keblemet, mikor a bankban irataim felmutatása után négyszázezer márkát számoltak le a kezembe. Négyszázezer márka! Balambér! Egy vagyon!

A kikötőben megtudtam, hogy a hajókat délutánra várták eredetileg, de a tengeren fekvő sürü köd miatt, valószínűleg megkésnek legalább is huszonnégy órával. Ezt táviratban közöltem vállalatommal s az egész napot átbolyongtam a városban.

Estefelé újra a kikötő tájékára vetődtem. Furcsán csillogott a csatorna vize a félhomályban. Óriási emelődaruk meredtek tétlenül az égre.

Te ismered Hamburgot s bizonyára azok a kis, viharvert csapszékek sem kerülték el figyelmedet, melyek a kikötővárosban sűrűn egymás mellett sorakoznak fel. Engem mindig érdekeltek ezek a helyek .Bementem az egyikbe, az „Arany Tevé“-hez címzett vendéglőbe. A piszkos asztalok körül matrózok és kifestett, Ízléstelen selyemruhákba öltözött nők ültek. A sarokban egy öreg, toprongyos férfi szentimentális tengerészdalokat játszott valami vedlett húzós harmonikán.

Whiskyt rendeltem, mert ismertem hallomásból az itteni szokásokat. A vendéglős bizalmatlan tekintettel tette le elébem az italt, mely olyan erős volt, hogy szinte égette a torkomat. A környezet nem volt valami bizalmatgerjesztő s majdnem elállt bennem a lélegzet, midőn rágondoltam pénztárcámra s a hatalmas összegre, ami benne volt. De néhány pohár szesz után eloszlott félelmem. Bíztam magamban.

Négytagú társaság telepedett asztalomhoz, anélkül, hogy üdvözöltek volna. Nem volt nehéz kitalálni: a három férfi tengerész, a nő, kinek rikitó-zöld ruháját hamis gyöngyök ékesítették, amolyan éjjeli pillangó volt, amilyet rengeteget lehet a nagyvárosi uccákon látni. A nő egyik metszőfoga hiányzott s a férfiak Dianának szólították.

A három matróz ügyet sem vetett rám. Kártyázni kezdtek, aránylag elég magas összegbe. Váltakozó Szerencsé vei folyt a játék. Néhány idegen férfi is odajött az asztalhoz, hogy elhelyezzék tétjeiket.

Kellemetlenül éreztem magam, de nem akartam megfutamodni, pedig ez lett volna a legokosabb. Magam is játszani kezdtem. Előbb csak egészen kis összegeket helyeztem. Hol nyertem, hol vesztettem. Félóra múlva oda volt az ötszáz márka, amit költségekre kaptam a cégtől. A négyszázezer márka úgy melegítette a szivemet, mint egy tüzes patkó. Sápadtan vettem elő az első ezrest, de elővettem. Csak az ötszáz márkámat szerettem volna viszszanyerni, semmi többet. Elhatároztam, hogy amint újra saját pénzemnél leszek, abbhagyom a játékot. Szörnyű ötlet volt ez tőlem! A pénzemet nem nyertem vissza, az ezres is elúszott s utána még egynéhány. Ezen az éjszakán tizenötezer márkát vesztettem el vállalatom pénzéből. Joe, az egyik matróz, aki a bankot adta, igy vigasztalt:

— Ma nem volt szerencséje, de holnap mindent viszszanyerhet és még valamit hozzá.