Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-07 / 14. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa
A játékterem ugyanazt a képet mutatta, mint tegnap s a magántanárnak úgy tűnt, hogy sokan bámulják meg öt elismerő pillantásokkal, melyek a tegnapi szerencsés nyerőnek szólották. Ezért tovább sétált, mint eredetileg tervezte. Kellemetlen látvány állította meg útjában. Egy ráncos arcból két kékes szem meredt rá mereven. De hiszen ez a tegnapi öregember volt, aki a parkban megszólította. Willovsky a játékasztalhoz lépett. Épp úgy, mint tegnap, hirtelen egy uccácska nyílt meg előtte s pár pillanat múlva a zöld asztalnál ült már s az első bankót elhelyezte az egyik mezőnyön. Ekkor egy idegen kéz ért az övéhez, egy keskeny, ráncos öregember-kéz, mely az ő bankjegye mellé egy ugyanolyat helyezett. Willovsky fölnézett és ismét a furcsa öregembert látta maga előtt. Föl akart állni, hogy kikérje magának az állandó molesztálást, de ekkor ismét belenézett az aggastyán kék szemeibe s látta, hogy azokban sem gyűlölet, sem irigység nincsen ellene, hanem valami isteni imádat és tisztelet. Willovsky nem értette, mit akar az öreg tőle, miféle reményektől fűtve követte az ö játékát, azonban most már megbocsátotta az öreg tolakodását, sőt barátságosan intett neki az asztal felett. — Az öreg csak szerencsét hozhat neked, — gondolta magában a magántanár, — hadd játszón velem. De már a következő percben elhessegette magától ezt az ötletet. Edgár Willovskynak nincs szüksége szrencsére, mert ő igájába fogja a vak véletlent. Tegnap megtalálta a szabályt, mely örök időkre győzelmet biztosított neki a játékasztalnál. Szerencse, ez a balgák képzelgése, az ő számára, a tudós számára csak egy létezett: a szisztéma. Edgár Willovsky e napon szigorúan betartotta rendszerét a játékban. Fokozta a tétet, ha veszített, csökkentette, ha nyert. Még nyugodtabban, még józanabbal játszott. mint először, egyetlen percig sem érezte a játék ingerét vagy izgalmát, automata módjára helyezte oda bankóit valamely mezőnyre s inig a golyó zizegve keringett, már ki is számította a következő tét magasságát. Az sem zavarta most már, hogy valahányszor pénzt helyezett, egy kis, ráncos aggastyánkéz ugyanannyit tett mellé. Ugyan mit árthatott neki a remegő öregember, ha vele együtt nyerne ? Az öreg előtt vedlett barna pénztárca hevert, ebből húzta ki a bankjegyeket, melyek épp oly gyűröttek voltak, mint az arca. A játék egész ideje alatt sem a golyóra, sem a mezőnyre nem nézett, csak Willovsky arcát figyelte. Ez az arc nem egy játékos arca volt, de egy kormányosé a háborgó tengeren. Willovsky eleinte jól kormányozott. Több tét elveszett ugyan, de végül a legnagyobb mindig visszahozta a veszteséget, sőt még tekintélyes nyereséget is eredményezett. Willovsky aratott s az öreg vele együtt. Egyszerre azonban, anélkül, hogy a balszerencse valamiképp jelt adott volna magáról, egész más irányt vett fel a játék. Több tét, amiket a magántanár kétszeresükre, háromszorosukra emelt, elveszett. De mindez nem nyugtalanította Willovskyt. Olyan volt, mint a holdkóros a háztetőn s akkor ébredt fel, mikor észrevette, hogy tárcájában mindössze két kisebb bankjegy van. Elsápadt. Felállt és távozott, az öreg utána. Willovsky dühös volt, mint akit megloptak. A parkba ment, s ott egy lócára vetette magát. Csoszogó lépteket hallott s egyszerre csak ott látta maga előtt az öreget térdenállva, siralmas ábrázattal. A magántanár mérgesen kiáltott rá: — Mit akar tőlem? Menjen az ördögbe! De az öreg nem ügyelt e szavakra. Zokogni kezdett, mint valami kisgyerek s igy szólt: — Miért tette ezt velem? Miért? Willovsky megsajnálta az öreg férfit. Haragja elpárolgott. — Álljon fel, kérem; ez mégis csak túlzás, amit művel! Az öreg végre nagy kínnal leült mellé a padra. — Hát mit tettem én önnel? Hiszen nem is ismerem. Az öreg szepegve válaszolt: — Nevem Gaston Laytéon, bolond voltam, irtózatosan bolond. Bocsásson meg, uram! — Istenem, én semmit sem értek mindebből, — szólt Willovsky s most már csakugyan bolondnak tartotta volna az aggastyánt, ha arckifejezése, melyben kétségbeesés és tompa fásultság tükröződött, nem az ellenkezőjét bizonyította volna e föltevésnek. — Tegnap még megesküdtem volna, hogy önnek birtokában van, már-már azt hittem, ütött a bosszú órája. Es ma újra mindenemből ki vagyok fosztva. Oh, én szamár, én otromba szamár! — Mit gondolt, mi van a birtokomban? — kérdezte Willovsky. A játéka alapján azt hittem, hogy tudja a szisztémát. — Miféle szisztémát? — A bank felrobbantásához szükséges szisztémát, amivel a játékosnak muszáj nyernie. —Az valóban birtokomban van, — szólt a magántanár. Az öreg felüvöltött: — Önnek birtokában van, — mondta szikrázó tekintettel — és ma mégsem játszott aszerint? — Természetesen ma is aszerint játszottam. — És hogy szól ez a szisztéma? —■ Igen egyszerű, veszteségnél emelni, nyereségnél csökkenteni. — És? — kérdezte Laytéon. — Semmi több. Ennyi az egész! Gaston Laytéon egy hisztérikus nevetőgörcsbe esett. A kacagás ide-oda dobálta az aggastyán törékeny testét a fapadon, mint valami ócska csónakot a vihar a tengeren. :— Ennyi az egész? Ez a zseniális szisztéma? Nos, tudja meg, uram, hogy Monté Carlóban nincs az a tízéves kifutó fiú, aki ne ismerné ezt a szisztémát s ne tudná róla, hogy ostobaság.- Kérem, miféle hang ez? — kiáltotta Willovsky. — Tegnap e rendszer alapján ötvenezer frankot nyertem. — És ön csakugyan oly rövidlátó volna s azt hinné, hogy ezt a pénzt szisztémájának köszönheti? — kérdezte Laytéon szenvedélyesen.'— Mely vakság! Ön tegnap nem azért nyert, mert szisztémája alapján játszott, hanem mert szerencséje volt, az a tüneményes és titokzatos szerencse, mely mindenkinek megvan, aki először van itt, ebben a pokolban. Ha ma tovább játszott volna, akkor nagyszerű szisztémájával, melyet pont negyven évvel ezelőtt talált ki egy Alembert nevű ember, elvesztette volna az ötvenezer frankot és még hozzá az egész pénzét. Az öreg megpihent, majd folytatta: — De miért vesztegetem itt a szót az ön balgasága felett, mikor ezerszer több okom volna rá, saját őrültségemet kinevetni. Ön újonc itt, nem ismeri még ezt az átkozott darab földet, önt megtéveszthették. De én, aki huszonöt esztendeje csinálom velők együtt ezt a táncot, akire nem hat többé kisértés, hogy én is be hagytam magamat ily gyermekes módon csapni s megsemmisíteni utolsó reménységemet ... Laytéon elrejtette arcát sovány kezeibe. (Folyt, iköv.) R hatalom kulcsa Regény — Irta: Georg Fröschel
