Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-31 / 13. szám - Egri Viktor: A kisebbségi magyar irodalom margójára - Vozári Dezső: A ponyvaregény lélektana és etikája

akkor bizony csak úgy bugyognak be­lőle, mint a habzó-bor a kibontott fiaskóból. Kétségtelen, hogy ezeket a szavakat törölni valamely nyelv szótá­rából egyenlő volna a nyelvkincs ál­szemérmes megcsonkításával s az er­kölcs, mely úgysem szavakon múlik, semmitsem profitálna ezzel. Kppily jogtalan és indokolatlan volna lebun­­kózni a ponyvaregényt, amelynek nem­csak tradíciói, de klasszikusai is van­nak is ugyanoly szerves része az iro­dalomnak, akár Petrarca szonettjei, vagy Sophokles tradédiái. De adjuk meg az erkölcsnek is, ami az erkölcsé. Nos, nyugodtan és meg­győződéssel állítom, a „Kriminalro ­man“ nemcsak hogy nem erkölcstelen, de egyenesen őre és hirdetője annak az etikának, mely törvényeink bázisát alkotja s egyben örök rezervoárját ama jognak, hogy ember embert tet­teiért szabadságvesztéssel, esetleg még súlyosabb büntetéssel sújtson. Mert mit mond a bűnügyi regény? Ezt mondja: — Nézd, nyájas olvasó, itt van pél­dául ez a Fantomas, a huszadik szá­zad legkörmönfontabb kalandora, aki­ben annyi ész, tudás és úri fellépés összpontosul, amennyi bizonyára ele­gendő volna bármely egyetem tanári kollégiumának és egv kisebb ország tisztikarának. De semmit sem ér ez­zel a geniális gazember, szemben ta­lálja magával az egész szervezett tár­sadalmat, melynek képviseletében Nick Carter, a világhírű mesterdetektiv, aki — ha még egyáltalában lehetséges — Fantomasnál is zseniálisabb egy fok­kal, izgalmas hajsza után bilincseket rak csuklóira s a frakkos bitang az elektromos-zsöllyében végzi be nyo­morult életét. Tabló. Finis. Ami a filmben a happy end, az a ponyvaregényben az erkölcs diadala. Elmaradhatatlan, klisé. Mint­­ahogy a mozidarab végén „megkapják egymást“ hős és hősnő, pontosan úgy kapják meg egymást a detektivregény végén geniális gonosztevő és igazság­szolgáltatás. Soha többé el nem vál­nak egymástól. A nyájas olvasó pedig, aki lélegze­tét visszafojtva követte Fantomast a First National Bank safe-kamráiba, valamint d‘Salamander hercegnő bu­­doárjába, ahol a főúri család vagyo­nokat érő diadémjára vonatkozólag je­lent meg a tolvajkirály, a nyájas ol­vasó okul ezekből a rémséges histó­riákból. Mert bármily szerénytelen is legyen, azt nem tudja önmagával el­hitetni, hogy szellemi s egyéb képessé­gekben megközelíthetné a már több­ször említett gonosztevőt. Mármost milyen kilátásokkal indulhat neki a bűnözés rögös utjának, ha a kor leg­kiválóbb gaz-zsenije is csak úgy kezé­re jut a törvénynek, mit az együgyű falusi csirketolvaj. Miért dugnák strucc-módra homok­ba fejünket, miért ne ismernők el a bűnügyi regény nevelő tendenciáját és eredményeit? Ne ölj, ne lopj, — a kriminális irodalom oly nyomatékkai hangsúlyozza ki és húzza alá a kőtáb­lákba vésett parancsolatokat, betartá­suk előnyét annyira plauzibilissé teszi <7. bünhödés elmaradhatatlan voltának már az unalomig menő ismételgetésé­vel, ahogy a „szobatiszta“ irodalom nem képes rá, mert nem engedheti meg magának a banalitás és a sematizált mondanivaló luxusát. Menjünk tovább! Azt tudjuk, hogy tökéletes vagy homogén jellemek csak a gyermekmesék és az izzadtsággal kiagyalt operettek világában léteznek. Telítve vagyunk jó és rossz tulajdon­ságokkal, vegyesen s annak, hogy mely komponensek vetődnek felszínre a lé­lekben, rengeteg függése, kusza szabá­lya van. Elméletileg szóval kimond­ható: a gonosztevő ott lappang min­denkiben, csak az alkalomra vár, hogy életjelt adhasson magáról. Mindenki­ben él bizonyos kvantuma a bűnözési vágynak. Akiben ez a vágy úrrá lett, a bűnöző. De nincs ember, aki gondo­latban vagy legalább is tudata alatt, ne követett volna el bűncselekményt. Mert minden vágy kielégülés után ku­tat és minden kielégületlen vágy meg­bontja azt a lelki egyensúlyt, amit vulgárisán jellemnek neveznek. A freudi pszichoanalízis megalkotta magának a „Wunschtraum“ fogalmát, így nevezte el az álmok ama faját, melyek tudatalatti vágyainkat kom­penzálják, kielégítik; tágabb értelem­ben ide sorolhatók mindazok az élmé­nyek, amik fantáziánkon át kerülnek belső életünkbe, nem utolsó sorban a könyvolvasás nyújtotta élmények. A modern kriminálpszicholóaia számára ismeretes tény a bűnügyi, regény vil­lámhárító szerepe az emberi lélek bű­nözési hajlamainak levezetésével kap­csolatban. A statisztika tanúsága szerint az utolsó öt esztendőben elkövetett bűn­cselekmények közül csak körülbelül öt­ven százalék motiválódik haszonlesés­sel és pénz utáni vággyal; a bűnesetek másik fele(!) mögül a lélek szinte ki­fürkészhetetlen bünvágyai vetik előre baljós árnyékukat. (Kéjgyilkosságok, kleptománia stb.) A bűnöző, aki szükségből vagy ha­szonlesésből vét a társadalom törvé­nyei ellen, jóval kevesebb problémát nyújt a tudományos kriminalisztiká­nak, mint a másik fajta, aki hajlamait éli ki a különböző bűncselekmények­ben. Anatole Francé egyik típussá lett figurájától azt kérdi valaki: — Minek Önnek a törvény? — Vétkezni! — feleli amaz s ez a válasz, mely énnoly szellemes, mint amilyen igaz, az emberiség egyik kar­dinális baját foglalja össze néhány mesteri szóban. A bűnügyi regény pedig, mely az elkerülhetetlennek látszó vétkezés szá­mára a társadalom szempontjából re­latíve veszélytelen módot nyújt, nyil­ván hathatósabb módon csökkenti a bűnesetek számát és arányát, mint akárhány e célt szolgáló intézmény. A rablólovagok hátborzongató tetteit taglaló vásári füzetek és kalendáriu­mok csaknem olv régiek, mint maga a könyvnyomtatás. Ponson du Terrail, a múlt század, francia irodalmának tör­ténetében alig említett iró az első tu­datos művésze ennek a műfajnak. „Ro ­cambole“ cimü regénye, melr csekély harminchat kötetből áll, évtizedeken át volt olvasmánya millió és millió embernek. Régi könyvesboltok elha-. nyagolt polcain ma is felfedezhető a „Rocambole“ eav-egy rendszerint rövidített és átdolgozott fordítása. Ha meggondoljuk, alapjában véve mily keveset változott a krimiális irodalom lényege Terrailtól Edgar Wallaceig, önkéntelenül is felötlik bennünk az észrevétel, hogy a literaturának ez a része fix szükségleteket elégít, ki, iga­zi tömegáru, melynek csak kiállítása változik, a bennük dolgozó erők épp­úgy változatlanok maradnak, mint a meztelen emberi lélek, mely létrehozta őket. Furcsa eredményekhez vezetne a bűnügyi irodalom esztétikai boncolga­tása, az bizonyos. De az esztétika el­végre deduktív tudomány, néhány tu­cat mestermü tanulságaiból szűrődött le s igy annak érvényét igazságtalan volna oly irodalmakra kiterjeszteni, melyek célkitűzései nem annyira lite­­rárisak, mint erkölcsiek. A ponyva­regény születése pillanatától egyetlen témát variál, a bűnt, mely elveszi „méltó“ büntetését. Olyasmi ez, akár­csak az algebraepéldák hajdani tan­könyveinkben, ahol adva volt a fel­advány s utána ott állott zárójelben az eredmény. Az eredmény megvolt eleve adva, a „kunszt“ éppen abból állott, hogy ökonomikus és szabály­szerű matematikai levezetéssel jussunk el ehhez az eredményhez. A ponyva­regény faktorai is adva vannak a bűn és a bünhödés formájában, mennyi mű­vészetet, olvasottságot, fantáziát igé­nyel az, amíg az iró elvonszolja hősét az előre tudott, szóval igen könnyen ellenőrizhető eredményhez, a bünhő­­déshez. A bünüaui regény katharzisa tiszta és homály nélküli, mert e földről való tényezőket alkalmaz. Ám van a kriminális irodalomnak egy legújabb oldalhajtása, mely előtt a legprecízebb esztétika is meghajol. Az abszolút művészi felkészültséggel és lendülettel alkotott detektivregény­­nek Chesterton, a nagy angol iró, a pu­ritán katolicizmus prédikátora, a leg­­hivatottabb művelője. Páter Brown sorozatos kalandjai a világirodalom legpompásabb darabjai közé tartoznak. Ha valaki kikutatná és pontos mód­szerét fektetné le annak a szuggesztiv erőnek, mellyel a bűnügyi regényírás rendelkezik, értékes fegyvert adna az irodalom kezébe, melyek értékét mégis csak egyedül azon lehet lemérni, ahogy az olvasók tömegei rezonálnak rá. J2T De azt a tévhitet, hogy a detektiv­regény erkölcstelen, végleg el kell osz­latni. A detektivregény az életet adja, mely nincs kibékülve az erény számá­ra; korrekciót csak az erkölcs javára követ el, amennyiben minden bűnt megbüntet, holott az életben büntet­lenül futkos számtalan pokolravaló gazfickó. Vozári Dezső.

Next

/
Oldalképek
Tartalom