Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Győry Dezső: Nobile - Irodalom, müvészet • Komlós Aladár: Egy készülő ígéret nevében
köztük egy hotel, ami rossz, ellenben a „Doyen“ című korcsmában kell vacsorázni, annak van három szobája egy szomszédos parasztház első emeletén, ahová Maupassant hőse, a Bel Ami szöktette a bankár leányát, s a szobák bútorzata a legtisztább falusi empire... Szeretem a spekulációikat, ahogy órákon át tudtak beszélni jelentéktelen dolgokról, de mindig úgy, hogy senki sem fáradt belé, az Hatjaikat módfelett, a snapszok közül a Calvadost s az aperitifek közül a Suze-Citront, a boraik közül a chablis-t, csak a söreiket utáltam. A hotelben vöröscsikos tapétája volt a falnak, senki sem volt goromba hozzám. Nem raboltak ki az emberek, s ha nem volt pénzem, szomorúan néztek s hümmögtek, de nem szóltak semmit. Néha fillérekből éltem és boldog voltam. Székely népmeséket olvastam a Tuilleriák kertjében és ősszel Írtam egy könyvet. Habitüé voltam a rue Blomet-ban a néger bálon. Senki nem bántott, nem zaklattak a rendőrséggel, hagytak élni, ahoau tudtam és kedvem volt. Egyszer a rendőrt megkérdeztem, hogyan kell St. Cloud-ba menni, s azt felelte: „Kétféleképpen lehet, hajón és villamoson; én azt ajánlom, menjen a nővel hajón, az sokkal \mulatságosabb.“ Rengeteget veszekedtem vele, mert megadta magát a pénznek. Télen kályhák mellett ültem az uccán a kávéház előtt és hallottam mindenféle híreket, hogy Görögországban háború van, de ez mind külföldön történt, tehát valószínűtlen volt. Most mindig hallom a hangját, ahogy az ember egy elhagyott kedves hangját hallja. Felfoghatatlan, hogy nem vagyok ott, s itt ülök és nézek ki a Horváth-kertbe s bámulom az olvadó hóiét, s nincsen kedvem semmihez. Márai Sándor. NOBILE i. Két évvel ezelőtt. Perzselő nyár. Perugia. A nyári tanfolyam hallgatói közt sok a magyar. Egyetemisták. A zsúfolt teremben irtózatos a hőség. Nobile befejezte az előadást. Tolongnak a vacsorára. Két magyar diák kifelé menet: — No, mit szólsz hozzá, ugy-e mondtam, hogy ilyen lesz? — Elég érdekes volt, ami igaz, az igaz, izgalmasan beszélt. A Norge derekas munkát végzett és végeredményben ez a fontos. A személyek mellékesek. A sarki ut a lényeg. — Tagadom. Az egész útról úgy beszélt, mintha egyesegyedül az ő érdeme volna. Amundsen? No, hallod, hát lehet egy újoncnak igy beszélni az öreg sarkimedvéről? Én, Nobile, én, én, én, és hát, igen, ott izéit Amundsen is, ő is ott volt velem, legközelebb már nem is viszem magammal. — Nem mondta ilyen élesen. — De igy gondolta, lefogadom. Rettenetes elbizakodott ember, még meg fogja egyszer járni. II. A „Cittá di Milano“ fedélzetén. Egy évvel később. Nobile ágyban fekszik, rettenetesen megviselt, ideges, kimerült. Kutató, komor pillantások nézik. Hánykolódik. Tegnap hozta el Lundborgh a Vörös Sátorból. Elsőnek. — Borogatást, ezredes? — Nem, nem kell, beszéljetek, mi hir? — Lundborgh ma reggel felszállt, nem sokára oda kell érnie. Estére visszatér. Ha nem jön semmi közbe, pár nap és itt lesznek. A beteg megborzad, hörög. Erre nem godolt. — Hogy? Ha nem jön közbe valami? — No, ja, persze, reméljük. A biztonságba mentett emberállat idegroncsain olyan félelem csap át, ami nagyobb, mint a jégsziget borzadálya és kínosabb, mint a fagyhalál. Minden a rádiótól függ. — Biaggi... — Parancs? — Mit üzen, semmit, gyorsan, gyorsan, mit üzen. — Már látják a gépet, pár perc és leszáll. Borzasztó percek. Lassan csordulnak el, mint a halálverejték. — Újabb hirt. — Nincsen, ezrdes. Úgy látszik, segítenek a leszállásnál. — Mit gondolsz, kit fog most hozni? — Elválik. Kinn lárma. — Mi az, mi az? A beteg feikönyököl és előre mered. Az ajtó lassan nyílik. Kinn zűrzavaros hangok. Két torzult szempár mered a betegre. A száj néma. — Beszélj, beszélj! — Rossz hir, ezredes. Lundborgh gépe a leszállásnál összetört. — Összetört? — Össze, ő is fogoly maradt, a mentés megakadt. A beteg visszahull. Az eltűnt Amundsenra gondol. — Akkor elvesztem. III. A vizsgálóbizottság tegnap terjesztette föl az aktákat a Dúcéhoz, aki végső fokon dönt az expedició-ügyben. A vélemény lesújtó. Az adta be neki a döfést, amin elmenekült: a gép. Lundborgh gépe. (Róma, március eleje.) Győry Dezső. IRODALOM, MŰVÉSZET Egy készülő ígéret neoében* A háboruutáni irók egy csoportjáról kellene megmondanom, mi az, ami anynyira amennyire összefűzi tagjait, s amiben munkáik és békaegérharcaik értelmét keresik: érzem tehát, ígérnem kellene valamit. Mert akit valaha szerettek, az mindig valami ígéretet jelentett felebarátainak; s ha meglessük a történelem műhelyének, a ; nemzedék-képződésnek titkait, rájövünk, hogy a história különböző korszakai is mindig egy-egy nagy ígéret körül kristályosodtak ki, egy-egy ígéret körül, amely egy uj paradicsom káprázatával tudott felcsillanni az életük sivatagában vánszorgó emberek előtt. Ó nincs szükség éppen nagy ígéretekre! Az emberek szinte hihetetlen *£löadás a „Fiatal írók előadóestjén“, amelyen BABITS Mihály, FODOR József, IGNOTUS Pál, JÓZSEF Attila, KODOLÁNYI János, KOMOR András, MOLLINÁRY Gizella, MOLNÁR Ákos, ROZVÁNYI Vilmos, SÁRKÖZY György, SZABÓ Lőrinc, TÖRÖK Sophie, ZSOLT Béla szerepelt. kevéssel beérik néha. Irókortársaink egy csoportja például azt helyezi nekik kilátásba, hogy eltörlik a nagybetűk használatát. S ime, vannak, akik büszkén és mámorosán állnak ennek az ígéretnek a zászlaja alá is, s boldogok, hogy résztvehetnek a forradalmi harcban, amely a nagybetűk megsemmisítésének nagyszerű merész álmáért folyik... Vagy mi hajtja egy-egy uj izmus, egy-egy uj stílus felé oly repeső izgalommal az embereket, ha nem az a csodaváró illúzió, hogy az uj irány az élésnek vagy a meghalásnak, a látásnak vagy a vakságnak valami megváltó uj módját lelte meg, s életük pusztaságából egyszerre valami boldog csodálatosszép mezőkre jutunk, mihelyt eltanuljuk azt a gyönyörű romantikus, klasszicista, impresszionista, expresszionista, futurista, mit tudom én, milyen látásmódot, amit a kor költői éppen előélnek... Mi az már most, amit a mi irói csoportunk Önöknek és önmagának igér? Van-e nekünk is valami nagyjából közös hitünk, aminőt minden teremtő nemzedék magával hoz, vagy — ha úgy tetszik — aminő a teremtő nemzedékeket magával hozza? kaptunk-e a történelemből mi is valami megbízatást, amelyet együtt kell végrehajtanunk? Kétségbe szokták vonni ezt. Az a hir járja rólunk, hogy epigonok és korszerűtlenek vagyunk, a Fart pour Fart semmire kellő hívei, akik egyedülüdvözítő szociális problémák helyett még mindig a halálraítélt én állítólag kicsiny ügyeivel foglalkozunk; fölényesen szoktak legyinteni rajtunk, mert a mindenféle müvészettechnikai találmányhoz szokott olvasónak egyetlen uj patentét sem hozunk; azt beszélik, hogy — horribile dictu — még csak világnézetünk sincs; s tudjuk, bizonyos körökben reménytelen epigonságunk bizonyítékát fogják látni abban is, hogy mi nem tagadjuk meg a közösséget azokkal a generációkkal, amelyek előttünk éltek és alkottak a földön.
