Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: Honvágy
TARKA KRÓNIKA Hölgyeim és uraim, ez Ö, ez Ö, kétségkívül és csalhatatlanul, a személyazonosság megállapítható. Lehet, hogy önök is találkoztak Vele, csak nem merték elhinni, hogy Ö az. Én azonban biztos vagyok, jó szemem és fülem és orrom van. Nem tudom, mikor érkezhetett meg, éjszaka talán, mikor álmosan bóbiskolt állomáson, pályaudvaron, határmenti utlevélvizsgáló, csomagellenörző irodában sasszemü finánc és gyanakvó hivatalnok — átszökött, belopódzott, észrevétlenül besurrant s mire hajnalban nyitogatni kezdték pisla redőnyeiket a boltkirakatok — fütyörészve, zsebredugott kezekkel, mint valami szemtelen suhanc, gondtalan suszterinas, megjelent és végigflangált a körutakon. Én mindenesetre felhívom a rendőrség figyelmét, hogy titokban, bejelentetlenül megérkezett és itt tartózkodik fővárosunkban. A pesti hídfőnél vettem észre, mikor leszálltam a villamosról. Féllábbal még a lépcsőn, először ismerős szaga csapott meg — nagy lélekzetet vettem s álmélkodva néztem körül. Nem parfőm-illat, ó nem, szó sincs róla, nem Coty és Houbigan, nagyon biztos, hogy nem az, hiszen éppen arról orrontottam meg, hogy más valami, mint a mellettem ülő hollywoodi moziszinésznőnek maszkírozott vészdémon bundájából és szemöldök-keretéből és szemfestékjéből és szájpirositójából áradt felém. Ó nem, nem is pontosan ilHONVAGY Valami különös, névtelen betegség ez, az idegbaj egy szelidebb fajtája. Néha kitör, napokon át kínoz, aztán elfelejti az ember. Aztán megint hetekig nem lehet másra gondolni. Leveleket szeretnék Írni Neki. így kezdeném: „Alig egy éve, hogy elhagytalak.“ Vagy: „Emlékszel, mikor utoljára láttalak, ilyen, meg ilyen voltál.“ A lég korlátoltabb dolgokat írnám. Ö biztosan megértené. Megírnám neki, hogy szép, ő a legszebb, okos, türelmes, érzéki, tiszta és egyetlen. Mint egy rajongó borbély, úgy ontanám feléje mind a nyugtalanságot és hódolatot. Vannak napok, hogy nem tudok másra gondolni. A nap szakának minden világítása eszembe juttatja. Látom a mosolyát, ékszereinek szikrázását, hallom a hangját, ami ideges, csöndes és végtelenül megnyugtató. Ideirom, hogy nagyon szeretem. Ezt bátran kimondom, ez a viszony lehet nyilvános, nem kompromittálom, mert rengeteg barátja van úgyis. Szerettem, mielőtt még ismertem, mert a híre előtte járt és boldog voltam, amikor jóban voltunk, s ragaszkodom hozzá most, mikor már reménytelenül messze vagyok tőle. Talán egyszer vissza fogok még hozzá menni, de az már nem lesz az igazi, csak reflexmozdulatok. lat — nyersebb valami annál, van benne szag is, levegőnek és felhőnek, de földnek, ó igen, földnek, sőt trágyának szagkeveréke — virág és hús és szellő és havasi gyopár és piszkos hóié, csatornában csörgedező. Aztán egy pillanatra az arcát is megláttam, ahogy ingerkedve, hátam mögé kerülve, gúnyos füttyentéssel eliramodott — még volt annyi időm, hogy utánakiáltsak: — Ohó! Állj csak meg! És mégegyszer, lihegve: — Megismertelek, hékás! Aztán még dadogtam valamit, mint hosszú, hosszú álomból ébredve a gonosz mostoha rossz pálinkájától, keserű mák levével elaltatott gyerek: hunyorogva pislog s motyogva keres néhány elfeledett szót s nem tudja, sirjon-e vagy nevessen. De Tavasz kisasszony, miután szalmaszállal megcsiklandozta orrom, már ott hintázott valahol a Hűvösvölgy valamelyik öreg fájának frissen sarjadt ágán. Ha idején le nem tartóztatják, nagy baj lesz ebből, kérem — két héten belül zöld és piros és fehér hadsereg bomlik elő a föld alól — megszállják a környéket, letelepszenek a sártengereken — a fellázított fák és földek és bokrok és mezők virágai összefognak és kikiáltják a boldogság rémuralmát. Karinthy Frigyes. Tudom róla, hogy önző, irigy és kacér, ismerem a hibáit, de ismerem az életét, ami tiszta, harmonikus, derűs és barátságos. Ö nagyon öreg, de csodálatosan tartja és prezentálja magát. Szelleme mindig egy kissé az ucca és egy kissé a szalon, s ez a keverék megszépíti espritjének és argotjának minden durvaságát. Valahogy otthon voltam nála. Nem beszélek róla senkivel, de a nevét jólesik néha kimondani. Vannak ilyen névtelen rokonságok, és az ember soha nem tudja, mikor boldog és mikor van otthon valahol? Eveket éltem idegen naav és kisvárosokban, de csak ilyesmire emlékszem vissza, hogy W eimarban fájt a fogam, vagy Londonban nem volt pénzem színházba menni. Párisban ez nem volt, valahogy tudtam, amíg ott voltam, hogy ez egy jó idő, talán ez az ifjúság, talán ez a boldogság egy ideje, valami, ami soha, semmi módon, semmi áron nem ismételhető meg. Most már bevallom utólag, hogy pali voltam reá. Költöttem reá, futottam utána. Mit tehet Ö róla, ha nem voltam az esete? Ismertem az uccái nevét, mielőtt odamentem. Valószínűtlen volt, hogy mindez, amiről az ember regényben olvasott, "csakugyan van, ezek a szűk uccák a hosszú nevekkel, ahol valószinüleg csupa százkilós regényhös él. Egyszer az Observatoire előtt elcsodálkoztam egy tánchelyiségen, aminek Bullier volt a neve. Válamelyik Franceregényben az egyik paraszti származású szenátor itt tanult táncolni. Az együgyű, kedves szobrait, régi uccái és makacs épületei arcát szerettem, a szokásaikat, az ételeiket, ahogy élnek az uccán, ahogy ülnek a kávéház előtt kalapban, a munkájuk értelmes tempóját és šlendrián ritmusát, a közhelyeik eleganciáját, amivel minden pillanatban egy kis aranyfüsttel kenik be az életet, az asszonyaikat és leányaikat, akik minden kiadásban kulturáltak és becsületesen őszinték, a salátáikat és halaikat, az üzletek cégtábláján a betűk szép latin formáját, a villamoskalauzok sapkáit, a gárdisták lebernyeges köpenyét, a zárkózott, gőgös negyedeiket, a Faubourg St. Germain csukottzsalus palotáit és a Monceau földigérö ablakait, Maupas sant szobrát, a kivert Pare Montsouris-t, ahol az embernek este nyakába ugráltak a csavargók, a Galeries Lafayette előtt a tolongást este hat órakor, mikor jött kifelé az a kétezernégyszázn^olcvanhárom csámpás, alacsonytermetü elárusitónő, a Louvre japán osztályát, a Clunyben az erényövek gyűjteményét, a Montmartre-on a pár megmaradt Bal Musette-et, az édes és nyqvogó, harmonikán előadott uccái tangókkal, a St. Germ,ain-des- Prés-n azt a kávéházat, aminek ablakából egy nagyon hosszú őszön át néztem az esküvőket és temetéseket, a 'Luxembourg-kertet, ahol a szenátorok ajánlatokat tettek a nevelőnőknek, a drága Foyot vendéglőt, ahol egyszer bánatomban egyedül megettem 160 frankot, ital nélkül, s utána éhes maradtam, a korcsmákat a csarnokok körül, ahol éjfélkor pacalt lehetett kapni és chablis-t vichy-vízzel, a proletárnegyedeit, ahol minden élt és ordított és helyet keresett és nőni és levegőzni és dolgozni és produkálni akart, az uccák kékcsikos reklámvilágitásait, a Bois-t nyáron, éjszaka, amikor olyan fülledt az emberek szenvedéseitől, mintha az egész világról mindenki ebbe az egy kertbe hozta volna el minden nyugtalanságát egy éjszakára, negyven-ötven kilométernyire Páristól az országút mentén azokat a hotellerieket és apró korcsmákat, ahol minden drágább volt, mint Párisban, de az ember este hársfák alatt ült és pipázott és nézte a Szajnát, s Párist csak sejteni lehetett a fényeivel és lángoló ambícióival, egy empire-hotelt Evreuxben s egy másikat, ami sokáig titkos felfedezésem volt, hetven kilométernyire a Porte Dauphintól, s most már megmondom, mert nincs rá többé szükségem: La Roche Guyaume-nak hívják, a Szajna partján harmincöt ház,
