Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Márai Sándor: Függöny
Dr. Grosschmid Géza magyar szenátor, a kassai ügyvédi kamara volt elnöke. (Győri és Boros felv.) dilettáns színpad volt, nyers deszkákból összeróva, melyek semmiképpen nem jelenthették a világot. Mindenesetre egy színpad volt, ott a háttérben. Valami, amire csak fel kell állani, széjj elhúzni a függönyt, s el lehet játszani valamit, ami hasonlít az életre, vagy arra, amit az élet ürügye alatt látni szeretnének azok ,akik általában megtöltik a nézőtereket, s nem tudják teljes bizonyossággal, hogy a színpad végeredményben semmi más, mint deszka, vászon, festék, rendetlenség, lámpák s nyugtalan emberek, akik hisznek az egészben. A gazdag ember, a fogorvos és a felesége különb látnivaló hijján bámulták a színpadot, s engedték magukra hatni azt a különös varázst, amit a színpad előtt leeresztett függöny kelt minden nézőben öt perccel az előadás előtt. Azzal a csendes és naiv áhítattal nézték-a színpad leeresztett függönyét, ahogy a gyermek ül örökkön a valóság elburkolt cselekménye előtt, megfoghatatlan tisztelettel várva a csodát, ami a függöny mögött készül s aminek szarva van és tüzes lehellete és lópatája. Azzal az önkénytelen megilletődéssel bámultak oda, ahogy az ember időtlen idők óta ül és bámészkodik az elburkolt cselekmény előtt, ami talán komédia, talán sorsának és vágyainak tükörképe, mindenesetre valami, ami odaát kezdődik, a függöny mögött. De erre nem gondoltak, csak bámészkodtak. A színésznő, az egyetlen közülük, aki pontosan tudta, hogy mi van a függöny mögött a színpadon: por, egy főúri szalon és egy park kulisszái, néhány kötélcsomó s öreg egerek, nem gondolt semmi különöset mindaddig, amíg a gazdag ember, éktelen unalmában, kissé bizonytalanul ezt nem mondta neki: — Tudod mit, szavalj valamit. De ezt ő sem gondolta komolyan. A színésznő egy kis mozdulatot tett a kezével, amit mind megértettek, s a fogorvos felesége lesütötte a szemét. A gazdag ember rögtön elszégyelte magát, mert bizonytalan volt az ilyen dolgokban, s csak akkor kezdett el csodálkozni, mikor a színésznő megivott egy pohár pezsgőt, rágyújtott, két kezét az ölébe tette, előrehajolt és csendesen ezt mondta: — Komolyan akarjátok? ... A gazdag ember rögtön megdöbbent, s hevesen bólogatni kezdtek. Mind helyeseltek. A színésznő ebben a pillanatban igazán szép volt. Éhez csodálatosan értett, egyik pillanatról a másikra felöltözni szépnek, kilépni a rivaldára és komédiázni valamit. Azon a bizonyos mély és okos hangján beszélt, amit már tanítottak az akadémián. Ezen a hangon mondta: — Van ebben az uj francia izében, amit januárban hozunk, egy kis jelenet mikor egy asszony hazajön ■" eszméletlenül találja otthon a férjét és nem tudja hogy él-e vagy meghalt1... Akarjátok látni? ... Felállt ledobta válláról a kendőt szép lépésekkel odament a gramofonhoz és elállitotta. Aztán mélyen meghajolt a társaság felé, karját két Ívben dobva széjjel, s egy könnyű mozdulattal intett a fogorvosnak: — Szabad kérem, kedves partner? ... Hallgattak. A fogorvos felállt s bizonytalanul ment végig a homályos termen a színésznő után. A gazdag ember és az asszony mereven néztek. A színésznő lassan felment a keskeny és rozzant három lépcsőfokon, ami a színpadra vezetett, egyik kezével félrevonta a függönyt és a másikkal búcsút intett a társaságnak. Először a színésznő tiint el a függöny mögött, aztán a fogorvos. Aztán csönd volt. A gazdag ember és az asszony nem néztek egymásra. A gazdag ember rágyújtott egy szivarra, aztán óvatosan ránézett az asszonyra, s mikor annak ijedt és tájékozatlan tekintetével találkozott, legszívesebben maga is bólogatni kezdett volna; hogy nem kell félni, nincsen semmi baj. De ezzel, hogy nincs-e semmi baj, maga sem volt tisztában, oly kevéssé volt ezzel tisztában, hogy bátorító bólogatás helyett maga is inkább segélytkérően, mint fölényesen vigyorgott. A gazdag ember mosolyától az asszony végképpen elvesztette a fejét. Mindketten önkéntelenül előrehajoltak a színpad felé. Ott kétségtelenül történt valami: a függöny mögött felgyulladt a villany, s a függöny peremén melegen ömlött ki a fény, jeléül annak, hogy odabenn készülődnek, s mindjárt kezdődik az előadás. A gazdag ember egy pillanatig arra gondolt, hogy feláll, odamegy a színpadhoz, felmászik a lépcsőkön s odaszól, hogy hagyják abba. De aztán ülve maradt, mert homályosan érezte, hogy neki ott semmi hatalma és keresnivalója, a rongy plüssdarab mögött egy idegen és titokzatos világ kezdődik, ami a színésznő birodalma, s ahová neki jogosult belépése nincsen. Valami végigment az idegein, ami nem tetszett neki, így ültek. A függöny mögül néhány vidám és elmosódott szó hallatszott, egy nevetés, megint néhány szó, melynek értelme nem volt, s megint a nő nevetése, ez alkalommal hosszan és színpadiasán. Próbálnak... — gondolta a gazdag ember és vigyorogni próbált. De mikor az asztal túlsó felén az asszonyra nézett, elment a kedve a vigyorgástól és egymásrameredtek. Percekig csönd volt. A gazdag ember ezt mondta: „Haló“ — s töltött a két pohárba. Reszketett a keze. A hallóra nem felelt senki. Most csendesen ültek, moccanás nélkül, várva valami neszt, valami zajt, ami jelzi az előadás kezdetét. De a nesz és a zaj késett. Akkor a gazdag ember összeszedte magát és bekiáltott a sötét terembe: — Mi lesz, Eliz? A szava visszhangzott a teremben. Várták a választ, de a függöny mögött nem mozdult semmi. A gazdag embernek kínjában az jutott eszébe, hogy a nagyszínpadokon sülyesztök is vannak és szerencse, hogy az ilyen kis színpadon nincsen semmi. Most már ügyet se vetett az asszonyra, hanem felállt, s nem egészen biztos léptekkel végig
