Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (12)
Magyar parasztlányok húsvéti ünneplőben. Két óra. Az ablakhoz megyek. A gyerekek nyugodtan alszanak. Megpróbálom...“ Karmel fölállt az Íróasztal mellöl és még egyszer kinézett az ablakon. A sötét uccában egy kopott régi bérkaszárnya élettelen ablakai néztek farkasszemeit vele. Egy pillanatig mohón meredt rá a sötétségre, mint valami fekete folyadékra, amelyet ki kell innia, hogy megláthassa mi van mögötte. Aztán összehúzta az ablak függönyét és leült a kályha mellé. Onnan nézte uj szobáját, régi bútorait, a sarokban álló ágyát, díványát, kopott selyempzárnáit, képeit a falon. Ott lógott vivókészlete is, amelyet gyerekkorában kapott édesapjától. A szoba igen nagy volt, az az egy pár bútor, amely szerényen meghúzódott a falak mentén, nem sokat mutatott benne. Frissen beeresztett padlóján a szőnyegek úgy festettek, mint ekzótikus államok hosszúkás, tarka bélyegei egy ajánlott levél nagy sárga boritékán. Két napig lakott Hangyácskánál. Nem ivott többé, korán lefeküdt, nem mozdult el a díványról. Hangyáciska belenyugodott már abba, hogy cselédje legyen csak. Nem kellette magát. Reggel is, este is teát főzött neki a spirituszmasinán. Karmel korán kelt, egész nap lótott-futott. Tiz üres lakást is megnézett, de egyik sem tetszett neki. Hangos, nagy házak harmadik, negyedik emeletén voltak ezek a lakások, kiváncsi folyosók vezettek hozzájuk. Szédült, amikor lenézett az udvarra és az volt az érzése, hogy menten lezuhan. Ezeket a címeket Valamivicstől kapta, talán azért is húzódozott tőlük. Inkább találomra járta a várost, nézelődött, kérdezősködött, az újságok apróhirdetéseit bújta. „Négyszobás urasági lakás, első emeleten. minden kényelemmel, közel a Városligethez“ ... igy került a lármás Szondy-uccába. Lassan, szórakozottan ballagott, csöndesen fogyasztva a házszámokat... 16 ... 24 ... messze volt még a céltól! Egypárszor ismételgette magában a címet: 100, b)... 100, b) ... közel a Városligethez, első emelet, minden kényelem. És közönyösen bámult egy pár piszkos gyerekre, egy földszintes kis vendéglő félrecsapott tetejére, amely olyan hetykén ült, mintha a ház maga is berúgott volna a kocsmáros borától. Találkozott egy üres targoncával, két kóbor kutyával és egy düledező „szállodáival, amelyet köldökig a földbe sülyesztett már az idő. Csodálkozva meredt egy borbély cégtáblájára, amelyről egy diszmagyarba öltözött, hullámos hajú, fekete bajuszos gavallér minden ok nélkül lenézte a polgári járókelőket. A szürke háztömbök fakó ablakain a szegénység könyökölt ki és hátul, a láthatatlan alkóvok fülledt sötétségében könyörtelenül irtották egymást a külső Terézváros mozgalmas életének legelszántabb harcosai: az ágyrajárók és a poloskák. Karmel érdeklődése egy-egy ilyen fölrezzenés után nyomban elernyedt. Az életbe való egy-egy pillanatnyi bekapcsolódás után rögtön elmosódott előtte mindaz, amit látott. Házak, emberek, gázlámpák egyformán beleolvadtak, elszintelenedtek, belevesztették egyéni képüket abba a ködbe, amely a kórház óta ránehezedett. Kábult révedezésének párái sürüsitették ezt a ködöt, álmok és emlékek nyüzsögtek benne, összefonódtak és birkóztak a valósággal. Ebben a viaskodásban mindig a legerősebb, a legfrissebb: a valóság maradt alul. Elmúlt, eltűnt, Karmel akkor fogadta csak be, amikor az emlék koldusgunyájában kopogtatott be hozzá.
