Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-24 / 12. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa

A legújabb párisi tavaszi modellek. Uccai ruha, estélyi ruha, uccai kabát. — Uram, a főnökével akarok beszélni személyesen! A fiatalember erre sűrű hajlongások között visszahú­zódott s Willovskynak minden oka megvolt hozzá, hogy fellépésével tökéletesen meg legyen elégedve. Annyi bizo­nyos, nem volt könnyű feladat a „Société des bains de mer“ vezérigazgatójával szemtöl-szembe kerülni. De Willovskyt méltónak találták erre a megtisztelte­tésre. Az első, ami az ápolt külsejű, alacsony termetű uron feltűnt neki, a hihetetlenül kicsiny, lakkcipőbe bujtatott lábak voltak. A vezérigazgató szivélyes mosollyal sietett elébe elegáns, lóportrékkal diszitett szobájának közepéig. A lábak még sokkal csodálatosabbak voltak, mint a kétrét fésült ezüstös szakáll s a keskeny nőies kéz, mely egész gyengén szorította meg az övét. —- Miben lehetek szolgálatára, uram? Willovsky még sohasem hallott ennél kedvesebb -han­got. — Egy messzemenő és nem egészen szokványos ügy­ben jövök önhöz, vezérigazgató ur! — Ezt mindjárt gondoltam, — mondta a vezérigazga­tó s apró szemeivel oly áthatóan nézte meg a magánta­nárt, hogy az azonmód megváltoztatta véleményét az ala­csony úrról, akit eddig erélytelennek tartott. S egyszeribe, mintha nem is találta volna alacsony­nak a vezérigazgatót, aki — úgy látszott — nem volt túl­ságosan kiváncsi Willovsky messzemenő és nem egészen szokványos ügyére, hanem miután egy előkelő mozdulat­tal hellyel kínálta meg, általánosságokról kezdett vele beszélni Monte-Carlóról s Willovsky benyomásairól a mon­dáin fürdőhellyel kapcsolatban. Csak miután megtudta, hogy a magántanár meg volt elégedve szállodájával s csak, midőn látta, hogy aki szemközt ül vele, nem bolond? nem játékos és nem zsaroló, hanem minden bizonnyal igen intelligens fiatalember, aki valóban valami újat hozhatott, kezdett el bátorító modorban Willovsky ügyéről beszélni. A vezérigazgató lekötelező szívélyessége oly mély be­nyomást gyakorolt a magántanárra, hogy egész megfeled­kezett arról, amit eltökélt, miszerint egész kimérten és bi­zalmatlanul fog a bank fejedelmével beszélni. Diskuráló hangon mondott el mindent Lung tanár hagyatéka felől s a módról, ahogy rájött, hogy a monte-carlói játékbank évenként egymillió frankot utalt át Lungnak, akinek va­gyona ezekből a milliókból tevődött össze. — Lung professzor tehát semmit sem hagyott hátra, amiből legalábbis sejteni lehetne, miért fizettük neki ezt a tekintélyes évjáradékot? — kérdezte a vezérigazgató ár­tatlan hangon, dé kis kezeit homlokára helyezte közben s egy pillanatra elfedte velük szemeit. — Nem, semmit. A legcsekélyebb nyomot sem, — fe­lelte Willovsky. — Valóban semmit? — kérdezte ismét a bankár. De ez már csak olyan szólam volt jelentőség nélkül, miközben Willovskyt fixirozta a vezérigazgató. A magántanár újból csak azt válaszolhatta, hogy a leggondosabb kutatás dacára sem lelt semmi támpontot erre vonatkozólag a professzor hátrahagyott írásai közt. — Abból a tényből, hogy ön betekintést nyert az el­hunyt feljegyzéseibe, arra kell következtetnem, miszerint ön az örökösnö teljes bizalmát élvezi, vagy talán más mó­don is közel áll hozzá? — Csupán megbízóm érdekeit tartom szem előtt, — válaszolta Willovsky kitérően. — Akkor arra kérem, közölje megbízójával, — szólt

Next

/
Oldalképek
Tartalom