Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-13 / 2. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Rippl-Rónai emlékkiállítás Budapesten: Pirosgyürüs leány. (Az Est felvétele.) Vadász Miklós emlékkiállítás Budapesten: Arlette Marchal film színésznő. (Az Est felvétele.) ben, őszi ökörnyál, sok ezüstös szál is úszkált már. Édesapjának volt ilyen szakálla. És itt megint összezavarodott benne minden, hiszen édesapja is régen meghalt már, sok évvel a háború előtt. Miért látja mégis az apja szakállát és miért hallja Szebeni Virgil dr. hangját? 2. Lassan-lassan csökkent a láza. Lábbadozni kezdett. Apránkint tudta meg orvosoktól, ápolónőktől, mi történt vele. Zuhanás, égési sebek, agyrázkódás, operáció, láz... mennyi mesélni valójuk volt! És milyen büszkék voltak arra, hogy megmentették! Ha éppen tudni akarja, mármár ... Nem, nem akarta tudni. Leintette őket, menekült a részletek elől, beérte az eredménnyel, azzal, hogy félkarja hiányzik és a feje zug. Hogy mindez hogyan és miért történt arra nem volt kiváncsi. Betegsége alatt alig vették szavát és amióta lábbadozott, még jobban beleásta magát a hallgatásba. Némán törődött bele szerencsétlenségébe, amelyet szerencsének magasztalt körülötte mindenki, óriási szerencsének, hiszen hajszálon múlt az élete. Nem tiltakozott, belenyugodott szerencséjébe, majdnem restelkedett is miatta. Néha olyan riadtan nézett körül, mintha mindenkitől bocsánatot akarna kérni azért, hogy csak félkarját hagyta ott, holott ugyanezzel a fáradozással meg is halhatott volna. Az volt az érzése, hogy néhányan irigylik is: olcsón megúszta a háborút; akadt talán olyan is, aki szívesen cserélt volna vele, csakhogy hazamehessen a feielégéhez, a gyermekéhez, régi világába. Akkor még senki sem tudta, hogy régi világát eltemették és a kripta ajtaján megfordították a címert. Ijesztő álmai is gyérültek ekkor már; ritkábban kereste föl a vak ember is. Helyette egyszer meglátogatta a porcellánasszony. A porcellánasszonynak percellánból volt mindene, a haja, a szeme, a szája, a ruhája, a harisnyája meg az ezüstcsattos cipője is. Egyetlenegy halvány rózsával díszített fehér báliruhában libbent be hozzá, egy pillanatra jött csak, hogy leüljön az ágya szélére és megsimogassa fáradt arcát. — Drágám! — súgta olyan édesen, hogy Péternek könny szökött a szemébe. — Drága, édes! Milyen régen láttuk egymást! És még jobban hozzája simult. Péter félénken kinyújtotta a kezét... de furcsa! Milyen könnyű és puha ez a porcellán selyemruha, milyen meleg és illatos ez a porcellánváll, amely a drága csipkekendő alól feléje fehérük, milyen forró ez a gömbölyű kar! Péter megcsókolta a porcellánasszony kezét. — A másikat is! — mondta szerelmesen. — Ö édesem, — súgta a porcellánasszony szégyenlősen — hát nem látod? Lecsusztatta válláról a porcelláncsipkét és Péter rémülten vette észre, hogy balkarja hiányzik. Letört. — Hol a balkarod? — Hol a balkarod? A porcellánasszony nevetett: —■ Ne ijedj meg. Megvan. Otthon hagytam ... Péter értetlenül nézett rá. A porcellánasszony még mindig nevetett... — Otthon kellett hagynom, különben nem jöhettem volna ide hozzád, szerelmem. Ejnye, hát nem emléksze1? Péter elgondolkozott. Mire kellene emlékeznie? Nem emlékszik semmire. A porcellánasszony türelmetlenül toppantott pici lábával. — Csakugyan nem emlékszel? Elfelejtetted, hogy az uram mellett állok? — Az urad mellett? Hol? — A vitrinben. — Miféle vitrinben? A porcellánasszony szánakozóan nézett rá.
