Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-24 / 12. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (11)
ÁLM OKHÁZA REGÉNY — IRTA: HELTAI JENŐ Karmel fázósan hajtotta föl köpenyének a gallérját. — Nincs szerencsém. Ellenem esküdött az éjszaka és messze a reggel. Inkább a ligetben egy pádon? - Erre ugyan ráhibáztam! Eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett. Háromnégy kávéház is akadt útjába a sötét uccasarkokoh, egyik üresebb, szomorúbb, mint a másik. A háborús takarékosság félárbócra eresztette bennük a világítást. Sokáig habozott, melyikbe térjen be, barátságtalannak, elriasztónak látta valamennyit. Az egyik mégis hangosabb és világosabb volt a többinél, ebben cigány muzsikált. Ez csábította. Talán ezt a cigányt hallgatta Zsófika is, mielőtt Bandi elcipelte a garniba. Megvacsorázott és lassan-lassan megmelegedve egy üveg vörös bor mellett, megint úgy hallgatta a cigányt, mint valamikor régen. Nagyon kellett most neki a muzsika, ez a csodálatos csoda, amely ugyanabból a kifogyhatatlan korsóból csöpögteti ránk az öröm olaját is, a szomorúságét is. Fölrepült az egyszerű kis magyar nóta a prímás vonójáról és Karmel hol fölvidulva, hol ellágyulva engedelmesen követte, mint gyermek az aranytollu madarat Tündérországba. Régi szomorúságok sírtak föl benne, régi legénykedés dagasztotta a mellét, végtelen szupécsárdások és kisvárosi éjjelizenék ártatlan emlékeinek a révén eszébe jutott az is, hogy nem is olyan régen fiatal volt még. Lányok, asszonyok, jókedvű cimborák, tánc, pezsgő, nótázás, káposztalevesbe hajnalodó mulatságok, reménykedő piros élet, akarások, tervek, kis szerelmek, nagy csalódások ezerszinü egymásutánja: az ezüsthaju prímás úgy húzta elő a szárazfából, mint szájából a kócevő a tarka pántlikát, lengette, lobogtatta, bokrétává és zászlóvá büvészke^te, fölhajitotta a magasba, hipp-hopp, volt nincs, eltűnt valahol a kávéház füstjében vagy a szelelőlyukon kirepült az uccára. A prímás letette a vonót és Karmel a zene ragyogásából visszazuhant a kávéház takarékos homályába. Riadtan nézett körül. Hová lett mindaz, ami imént elbűvölte, az elmúlt régi világ buja, bája, öröme? Hová lett és viszszatér-e valaha? Intett a prímásnak, de az bocsánatkérően mutatott a falióra üveglapjára. A banda szedelőzködni kezdett, a mulatozók sietősen álltak föl az asztalok mellől és a főpincér hangja végigsüvitett az álmárvány-oszlopok között: — Záróra! Záróra! Karmel most először került szembe ezzel a háborús találmánnyal, amely becsapta előtte a múlt tarka képeskönyvét, az álmok kapuját és könyörtelenül kilóditotta a meleg kávéházból a hajléktalanságba. Fizetett. Kelletlenül, csalódottan, kielégületlenül ment ki az éjszakába. Keveselte a meleget is, az italt is, a muzsikát is, kivált a muzsikát. És sokalta magányosságát. Valami szomjúság ébredt benne, embereket szeretett volna látni, szeretett volna jó meleg szobában letelepedni egy kedves asztal mellé, ismerkedni, régi és uj dolgokról beszélgetni, csöndesen koccintani és békésen elálmosodni. Hol kapja meg ezt az ember ebben a cudar zárórás világban? Hogyan védekezzen ez ellen az átkozott magányosság ellen, ha nem akar szégyenszemre visszamenni a garniba, a muzsikából Valamivics meséihez? Ezek a mesék! Volt köztük egy, most eszébe jutott. A Danubius-szálló pincéjéről szólt, arról a titokzatos földalatti világról, amely nem nyugszik bele az élet vad örömeinek semmiféle korlátozásába és vasajtó mögé bújik a jajveszékelő és átkozódó nincstelenség elől. Nyomban fölvidult. Oda kellene menni, bekopogtatni ezen az ajtón és eltűnni mögötte egy éjszakára vagy örökre. Megint eszébe jutott ezredesétől való bucsuzása, az iroda szinehagyott, rozoga fa ajtaja. Amikor betette maga mögött, tudta, hogy a háborúból lép ki. De már akkor tudta azt is, hogy kell valahol egy másik ajtónak lennie, amelyen keresztül visszajut az életbe. Csak azt nem tudta, hol van ez az ajtó? A Danubius pincéjében? S most fájlalta, hogy régi szobájának kulcsát elhajította. Kocsit keresett, de hiába. Az ucca néptelen volt. Csak a sarkon ácsorgott egy pár elszánt lány, akiknek nem volt kire lecsapnia. Ázott, tépett madarai az éjszakának, izgatottan cseveteltek, vékony ruhában dideregve és ok nélkül reménykedve, hátha mégis? Az egyik megszólította Karmelt: — Jöjjön, szép sebesült! Karmel tovább ment, nem felelt. Nem, ehhez nem volt kedve. Azelőtt is irtózott már ettől a megoldástól, most megalázónak látta. Pedig boldogan bujt volna a sötétségből, a hidegből egy nő mellé. Ezek szegénykék napszámosok-, nem nők. A nők, az igaziak, az üdék, az illatosak a Danubius pincéjében ülnek, hátradőlve, behunyt szemmel hallgatják a halk zongoraszót és az asztal alatt odaszoritják térdüket szmokingos szomszédjuk térdéhez. Az asztalon francia pezsgő és egyiptomi cigaretta, rózsaszínű ernyő tompítja a lámpák alkalmatlankodó világosságát a beszögezett pinceablakok alatt. Mindenki ismeri és tiszteli egymást. „Kedves öcsém“, „kedves bátyám“, „vezérigazgató ur“, „édes egy cimborám“ — mondják egymásnak. Azt is mondják: „kérlek alássan, méltóságos uram“. A nőket tegezik, az asztalokat összetolják, egy társaság, csupa jóbarát, csupa szerelem az egész pince. Isteni pince! Csak messze van egy kicsit, bent a Belvárosban. Jó félórai ut ebben az átkozott fagyos szélben. És hátha egy árva szó sem igaz mindabból, amit Valamivics a pincéről mesél? Nekimenjen a bizonytalannak? Megingott, meglassította lépéseit. A következő pillanatban megint mellette termett az a lány, aki megszólította. Lelkiismeretes teremtés volt, nem akarta könnyelműen elszalasztani a kínálkozó zsákmányt. Másodszor is szerencséit próbált. — Miért nem jön velem? — súgta Karínéinak. — Itt lakok közel, a harmadik házban. A szobám meleg, konyakom is van, töltök magának cigarettát is. Jó lány vagyok. Régóta nézem. Mit mászkál egyedül ebben a cudar éjszakában? Karmel megállt, végignézte a lányt. Az türelmesen, nyugodtan állta, megszokta, hogy mustrálják. — Van a szobájában díván? - kérdezte Karmel. A lány félreértette. Elnevette magát. Karmel sötéten nézett rá: — Azt kérdezem, van-e diványja vagy egy karosszéke? Aludni akarok. Érti? Aludni! Egyedül. Reggelig vagy holnap estig, mit tudom én! Megfizetem. A lány egy másodpercig habozott. Mintha megijedt volna ettől a furcsa, sötét embertől. Tekintette végigcsuszott a katonaköpeny üres ujján. Ez megnyugtatta. — Bánom is én — mondta közönyösen. — Miattam egy hétig is alhat, ha jólesik. Csak az időt kell megfizetni, a díványt ingyen adom. Megint nevetett. Ezúttal elárulta, hogy szájának kincses barlangjában egy aranyfogat őriz. — Rendben van! — mondta Karmel. — Merre megyünk? A lány fölcsillanó szemmel intett: vissza, a sarok felé. Boldog volt, hogy diadalmasan elvonulhat gúnyosan és irigyen vihogó barátnői előtt. Az egyik végtelen megvetéssel kiáltotta oda neki: — Hangyácska!
