Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-17 / 11. szám - Győry Dezső: Római notesz. A szerelem és a rend
A negyedik dimenzió birodalmának igazi alattvalói azért mégiscsak a spiritiszták. Csak pár héttel ezelőtt halt meglegismertebb apostoluk: Schrenck-Notzing müncheni orvos. Annak idején nagy port vertek fel azok az úgynevezett szellemmaterializációs kísérletek, melyeket a híres spiritiszta különböző médiumokkal végzett, akikről — úgyszólván kivétel nélkül — kiderült később, hogy közönséges szélhámosok voltak, libazsírral bekent vattacsomókat villogtattak a sötétségben megtartott szeánszokon. Hiába leplezték le ezeket a sarlatánságokat, Schrenck-Notzing dr. halála napjáig hitt a tulvilági életben, valamint a lehetőségben, hogy élők és holtak alkalmas körülmények között eldiskurálhatnak egymással. Hívei most érthető érdeklődéssel várják a vezér megszólalását a túlvilágról. Egyelőre még nem jelentkezett. Annak idején Neumann Terézia esete is óriási szenzációt keltett, ennek a bajorországi parasztleánynak a testén pénteki napokon állítólag vércseppek jelentek meg, még pedig ugyanazokon a helyeken, ahová Jézus öt sebét képzeljük. Pár héttel később egy Paul Diebel nevű sziléziai bányász ugyanezzel a képességgel produkálta magát Európa varietészínpadain, róla azonban kiderült később, hogy különböző trükköket alkalmazott. Akárhogy is álljon a dolog, bizonyos, hogy az emberi tudás nagyon is véges. Durvák a fogalmaink a természet, sőt saját lelki életünk komplikált fényeivel szemben, holott a természetrajzban kissé szerénytelenül „homo sapiensének, bölcs embernek neveztük el önmagunkat. Vozári Dezső. Római notesz. A szerelem és a rend Szinte sírva mesélte el egy pesti tanárjelölt élete legtragikusabb vallomásának történetét, aminek azt a, címet adhatam volna, hogy: Mit keres a temetőben, mit keres a napsugára ... Így kezdte: — Mondom, nem tudom elfelejteni, tán mert a Sixtini kápolnában láttam IRODALOM, MŰVÉSZET Budapesti írói Baedecker 1929-ben Motto: Wer den Dichter will verstehen, soll in sein Kaffeehaus gehen. Goethe után. Budapesten — az északi realizmus 93° és a keleti konstruktivizmus 14° alatt — az irók kávéházakban élnek. Tevékenységük e helyeken, mint a maguk nyelvén mondják, „dumá“-ból, valamint állandó lapalapitásból, sőt olykor írásból áll. (A kávéházak jegyzékét 1. Telefonkönyv és Lak- és címjegyzék.) Tanulmányozandó kávéházak: SIMPLON: Főérdekessége Szász Zoltán, Kassák Lajos és Nagy Lajos. Szász Zoltán egyebek közt tudvalevőleg mint meg először. Csak pár szót váltottunk. Az özönvízről. Napokig lestem a, penziója előtt,. Negyednapra megláttam.. Bevallotta, hogy látott az ablakból. Boldog voltam. Mindent sejt. Találkát kértem. Hosszú könyörgésre adott. Megkérdezte, hogy mit akarok. Már a. számon volt a vallomás, mikor megjelent egy ur, a nagybácsija. Megcsókolta. Elvitte. — Végre tegnap. Sétálni mentünk. Aztán felültünk egy villamosra. Azt mondta, hogy borzasztóan szereti a cipruszokat. A végállomás mellett egész cipruszerdö volt. Alig vettem észre, hogy bementünk egy nagy kapun. Régi romok, díszes virágágyak, márványoszlopok és főleg ciprusz és ciprusz. Minden stimmelt. Keveset beszéltünk, hagytam, hogy elmélyedjen, tudod, a nőkkel finoman kell bánni, érzékenyek. Végre leültünk egy kőpadra, egy ciprusz alatt. A világ elveszett számunkra, beszélgettünk. A keze fázott. Megfogtam. Egy sapkás ember ment el mellettünk, alig vettem észre, hogy ránk néz. A keze puha volt és kicsi. — Most, — éreztem, itt a döntő pillanat, mindent bevallók, most vagy soha, azt mondta, hogy örül ennek a délutánnak, olyan szomorúak és szépek ezek a fák. — De nem mertem ülve hozzákezdeni. Fölálltunk. S akkor állva, lehajtott fejjel, visszafojtott reszketőssel meg akartam neki mondani, hogy: Édes, imádom magát, szeretem magát, иду, mint maga ezeket a fákat és mindent meg akartam mondani neki. — Egy lépést tett előre s ez megzavart. Egymásra néztünk. Nem tudtam szólni, ö elgondolkozottan nézett, éreztem, nem velem volt. Soká néztünk így egymásra. — Gyerünk, — mondta csendesen, elindult. — Megkaptam a kezét: Ne, ne menjen, még egy pillanatra. — Mit akar? — Valamit mondani, itt, még ezen a helyen. — No, mondja, — szólt. az utolsó megmaradt magyar ur és gavallér ismeretes; előfizet minden fiatal költő verseskönyvére. Kassák Lajos asztala a próféták asztala; sajátos étlapjukra való tekintettel a Simplon állítólag sáskákat tart a kedvükért. Nagy Lajos a tehetséges novelláiról és a női szerelem anyagi feltételeire vonatkozó meggyőződéseiről ismert iró, miután a Baumgarten-dijban, általános meglepetésre, nem részesült, legutóbb elhatározta, hogy a Vigyázó-dij megszerzése érdekében legközelebb áttér a tudományos pályára s megírja „Az u-betü történetét a Jagellók alatt.“ A Simplon nevezetességei közé tartozik még a kávéház főpincére, Braun ur, Budapest legliterátusabb főpincére, akinél tehetséges fiatal irók kamatmentes kisebb kölcsönökre bármikor számíthatnak. — Azt, hogy — de ne nevessen ki. És ebben a percben három lépésre tőlünk udvarias férfihang szólalt meg. Egy fasista rendőr állt ott, szalutált s megkérdezte, hogy mit csinálunk itt. Barátom, ezt a percet sose fogom elfelejteni, beszélek olaszul, de alig tudtam valamit makogni, hogy semmit, sétálgatunk, beszélgetünk. — Igen, igen, mondta erélyesebben a rendőr, de már egy negyed óra óta itt vannak egy helyben s mit nézegetnének ebben a temetőben? Szerelem? Azt nem szabad. Egy állhattam ott, mint a márvány sírkövek, körülöttem, amiket csak most vettem észre. Ö majdnem elpityeredett, rettenetesen meg volt ijedve. — Szabad az útlevelét, uram? — mondta a rendőr s megindultunk kifelé. — Holnap várjon délben a Tér mininél, most menjen szépen ki s az első villamossal menjen el. Az alkonyodban kilépett a kapun, utána néztem s aztán az ajtóban vártam, míg a portásház villanyánál a rendőr átböngészte az útlevelemet. Papirt vett elő, mindent fölirt. Még a lakáscímemre is kiváncsi volt. Közben elcsöngetett a falon túl a villamos. Negyedóráig kellett várnom,. Már nem leltem meg, persze. De ma is hiába vártam a Términinél. Az autók majd elgázoltak, úgy futkostam ideoda. Hát, mit szólsz ehhez, nem rettenetes? Bementem a penzióba. Délben elutaztak! A címét sem tudom. Nem tudtam megmondani neki, hogy szeretem, őrülten szeretem. — A hangja szinte csuklóit. — De hisz a rendőr megmondta, még többet is ... hogy ő is téged ... — vetettem közbe s arra gondoltam, hogy milyen furcsa is ez a fasista szigor. Rámmeredt: — Gondolod? .. a rendőr? ... ö megmondta, ... Lehajtotta fejét, többet nem szólt. Szegény tanárjelölt, összeütközött a fasista renddel. S még azt se tudta, hogy ezt megírom róla. Györy Dezső. A MAGYAR KORONA a „Nyugat“ szerkesztőségének kávéháza. A déli órákban itt látható Osvát Ernő és Gellért Oszkár. A páholyuk körül levő asztalokat fiatal irók serege tartja megszállva. Ritkábban jelenik meg a kávéházban: Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Schöpflin Aladár. (A Nyugat munkatársainak telefon ingyen, rendelés nem kötelező.) Megemlíthető még: az ABBAZIA, amelynek egyik páholyában esténként Zsolt Béla és Feleky Géza vonul fel. Saját érdekében felhívjuk az utas figyelmét arra, hogy az a kávéház, amelyet a tájékozatlan közhiedelem még mindig fő irodalmi központnak vél, a valóságban rég megszűnt ilyenként szerepelni.
