Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-13 / 2. szám - S. P.: A kivégzett táncőrület
KEPES HÉT R kioégzett táncőrület Valami történt a tánccal. Megbetegedett vagy megöregedett? Kifakult, megfakult, hiányzik belőle a régi temperamentum s az emberek mindössze olybá veszik, mint a feleséget a házasság tizenötödik évében: vele járnak, megszokták, talán nélkülözni sem tudnák, — de hol a szenvedélynek az a fúgája, az elsodró elragadtatás, mellyel hajdan körülvágyták és körülrajongták? A lendület megtört, a tánclépés lekerült a márványpiedesztálról? A változást legelőször a nem-táncolók vették észre. Ahová hajdan csak szorongó szívvel és a kétségek baljós érzésével léphettek be, — családi zsúrok, dancingok, ötórai teák, tengerparti délelőttök, szállóhallok, leányszobák, hajóföldélzetek, fürdőhotelek, — ott ma felszabadult lélekkel bízvást mutatkozhatnak. Nincs többé baj. Nem bunkózzák le őket. Sőt, ha rumyznek, vagy az intellektuálisabb szalonokban bridzsezni tudnak, ugyanolyan passe-partout-val rendelkeznek a háziasszonyok szemében és a széplányok szivében, mint annakidején, a megboldogult inflációs és deflációs időkben az egykori gavallér: a „jólsvájfolt táncos“ rendelkezett. Pedig ha visszaidézzük emlékezetünkbe a múltat, az elmúlt évtizedet, eszünkbe jut a tánc föltétien uralma, amelynek béklyóiban valamennyien nyögtünk. A háború előtt a tánc ünnepnapi és farsangi funkció volt. Külön helyei és külön időszakai voltak. Táncolták lányok és fiuk a bálokon, farsangkor. Máskor soha, máskor sehol. Az első vad táncfelhullámzás a háború alatt történt, akkor, amiko ■ a lövészárkokból visszajöttek a katonák, tele pénzzel és sóvár erővel és tiz-tizennégy napig élni akartak. Nem várhattak karnevált és bált, kapták a lányt, ahol találták és hejehujahaj, megforgatták. Ekkor törte át a tánc az előirt korlátokat, mint ahogy egyszer áttörte már annakidején, amikor megszűnt rítus lenni. Most kultusszá lett, megfosztva vallási és társadalmi jelentőségétől, épp úgy, mint ahogy magát a ,.kultusz“ szót is megfosztották eredeti vallási jelentőségétől. A háború után mindenki leszerelt valamiféleképpen és élni akart, táncolni mindenáron, mindenütt. A tánc a szomorúságból való elkivánkozás szimbóluma — lásd a hajdani rituális táncokat — nos, szomorúság volt elég és elkivánkozás is. Legelőször a megmaradt háboruelőtti táncokat táncolták. Azután Ruth Bayton. a legszebb nésrernő, föltalálta. illetve beplántálta a fehér emberek világába a simmit, Még ma is emlékezetemben van az első nagy, ittas ordítás, amit egv vidéki táncterem hajnali négy órájában hallottam megfoghatatlan és apokaliptikus zengések kíséretében etry dúlt arcú és dttlledt szemű fekete-piros fiatalembertől: — Legszebb tánc a simmi! Valami gyorsabb nekilendülés, idegesebb mozgás, elhatározóbb energia és a rendszertelenségnek való odaadás volt ebben a táncban. Addig a méltóságteljesség, a lejtés sohasem hiányzott belőle; s a francia négyest, a bostont, a keringöt egyformán lejtették — a simmit már nem is lejtették. A láb megtagadta a fegyelmet és önállóvá vált. Utána a test is megtagadta a fegyelmet és végleg függetlenítette magát az egyetlen emberi kritériumtól, az észtől. Jött a csarlesztón. (Mert a tangóig csak két uj tánc volt a háború óta, a simmi és a csarlesztón, a többi adaptáció, hatványozás vagy tompítás, komplikálás vagy egyszerűsítés — főleg egyszerűsítés volt. A csarlesztón volt a fúga. Volt az infláció és a defláció csatáinak lövészárkaiból visszatért és leszerelt emberiség nagy mulatniakarásának szimbóluma, minden-mindegy tánca. A teljes tánc, a tökéletes tánc, amely nem állt többé a fej kormányzása alatt, hanem független volt a rációtól, mint az idegsok és nem más, csak testfunkció. Ez volt a beteljesülés, ez volt az őriilet.És ez volt a határ. Őszintén szólva már akkor gondoltam a táncőrület alábbhagyására, amikor még a külső körülmények nem sejtethették a décadence-t. Amikor először sötétedett el a táncterem pokoli skarlátvörösre, vagy lilára, a sötét mágikus fényekhez hasonlóan és a zenekar először játszotta a tangót, tudni kellett, hogy ez a vég. Legelőször — egyszerű materiális és technikai okként — azért, mert a tangó nehéz tánc volt, amely különleges graciozitást és rátermettséget követelt. A tánc kollektivitásának tétele a tánctudás különféleségének bevezetésével megdőlt. Ebben a lázban nem minden ember rázkódhatott már, ez már kiváltságosak martaléka lett. Talán művészet. Másodszor: a tangót megint lejtették. Eljött a régi princípium, a régi megkötöttség, s valószínűvé vált, hogy a többi régi megkötöttség, a hely és az idő megkötöttsége is vissza fog térni. És visszatér. A néger kezéből kivették a saxofónt. A fehér ember, a legfehérebb ember: a román fajta, ült a zenészpódiumra, kis és régi európai falvak holdfényes éjszakájának primitív és szentimentális hangszerei szólaltak meg, a harmonika és a kézigitár, — igen, ezek a mindenütt fölkerülő legújabb argentiniai zenekarok elcsapták a négert, Ruth Baytont és a lázt s visszahozták a tánc régi európai formáját. 4 ■ A tangó fölülkerekedésével megszűnt a táncigézet. A csarlesztón és a simmi pszeudomorfózis volt, az igazi fejlődés vonala a négyestől a bosztonon át a tangóig vezet, mint ahogy a tangó meg is volt már 1913-ban, de a közbejött akadályok miatt tizenöt évig várnia kellett, amíg kifejlődhetett. Nincs baj a tánc körül. Csak a táncőrület és a tánckötelesség szűnt meg. A tangó fölmentette a táncolni nem tudókat. Ma ismét csak az táncol, aki akar, aki tud és aki kivárja az alkalmas időt és helyet. Nincs általános tánckötelezettség. S igy nyugodtan leülhetünk rumyzni. 8. P. SZÉPIRODALMI HETILAP II. évfolyam. 2. szám. Prága, 1929 január 13.
