Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (9)
Clara Bow, a temperamentumos Paramount-sztár legújabb arcképe. Kari Dann, amerikai filmszínész, óriási és erős teknősbékákon „lovagol“. ÁLM OKHÁZA REGÉNY — IRTA: HELTAI JENŐ Immár a vak bosszújának látta mindazt, ami az elmúlt három év alatt vele történt: a zuhanást, nyomorék voltát, ijesztő álmait, fölkavart életét. Szorongva gondolt arra, hogy mindezzel talán meg sem bünhödte még vétkét, a vak nem éri be ennyivel, többet akar, tovább kergeti. Meddig? Hova? Talán életét is akarja, életét, amelyet sohase féltett, de amelynek értelmét és értékét lassandassan sejteni kezdte, amióta visszajött a halálból. Az éjjel kutyával álmodott. Reggel kutyát akart venni. Kiment az állatkertbe. Az állatkertben a vakkal találkozott. Összefüggnek egymással ezek az események? Ravaszul, alattomosan kicsalták az állatkertbe. Titkos kéz kormányozza álmait és álmain keresztül életét. Kinek a keze? Kié ez a hatalmas, félelmetes kéz, amely olyan könyörtelenül belenyúl az agyába és ijesztő, furcsa képekkel mázolja tele? A vaké? 15. Lerúgta a takarót, fölült az ágyban és körülnézett. Szobája sötétedni kezdett a korai alkonyatban. Órák óta feküdt tépelődve, étlen-szomjan. Nagyot húzott a konyakos palackból. — örült vagyok. Sültbolond. Emiatt a csekélység miatt...? Neki talán nem is fontos, nem is tud róla, régen elfelejtette már, ahogy én elfelejtettem. Álmaimban kisértett csak nem is a vaknak, hanem bűnömnek az emléke. Nem a vak fontos, hanem nyugtalankodó lelkiismeretem, amely az idő múlásával is háborog még. Bűneink hazajárnak, mint a lelkek, akiket meg kell váltani. Erről van szó. Mindegy, hogy ez a vak volt-e az, vagy másik. Talán én látom csak minden vakban álmaim vakját. Minden vakban? Eltűnődött. Sok vakot látott a kórházban is, azóta is, egyik se juttatta eszébe álmainak a rémét. Másként kopogott a botjuk is, halkan, félénken, alázatosan, bocsánatkérőn, bizonytalanul, rémüldözve... uj vakok támaszkodtak ezekre a tapasztalatlan botokra. A rém régi vak volt, békebeli, talán vaknak is született. Polgári vak volt. Botja biztonság adta gőggel, kegyetlenül, ijesztőn kopogott a kórház folyosóján; amikor jött, az ajtók kinyíltak előtte, a bútorok félrehuzódtak utjából. Hiába minden, ez ugyanaz a vak, akit három évvel ezelőtt nem segített föl a villamosra. —- Honnan tudja a vak, hogy én voltam, engem kell üldöznie? Nem látott. Vak. Vagy csaló? Megérdemelte, hogy ott hagyjam? De ha nem látott és mégis tudja... ha vakon is meglátott, akkor ... Elernyedt. Megint ivott. Elkáromkodta magát. — Álom-e ez az ember vagy ember-e ez az álom és ha se egyik, se másik, hanem mind a kettőnél több vagy kevesebb, akkor micsoda vagy kicsoda? Az ital, amelytől gondolatainak az összezavarodását, a megnyugtató kábultságot remélte, ezúttal kijózanította. Eloszlott körülötte az a sűrű köd, amelyben eddig tapogatózott. Seregestül gyűltek eléje régi álmai, amelyeknek az emlékét a galíciai kórházból magával hozta. Ezeket most intések és figyelmeztetések súlyával mérlegelte. Miért hallja olykor német professzornak és osztályfőnökének a dorgálását? Sohasem kutatta. Egyszerre meg-
