Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-03 / 9. szám - Irodalom, müvészet • Vozári Dezső: Szinházi konjuktura
IRODALOM, MŰVÉSZET Színházi konjuktura Egy-két évvel ezelőtt nagy volt a sirás-rivás a színházak világában. A nézőtér üresen tátongott s a színészek valóban csak a jobb jövőbe vetett reménynyel ágáltak a rivaldák előtt. Színházi válságról beszéltek akkor s néhány érdekelt folyóirat menten ankétet rendezett a kérdésről, amelyen aztán ki-ki kipróbálhatta stiluskészségét, csak éppen a krízis megoldására vonatkozóan nem tudott senki életrevaló ötlettel előállani. A mozi ezekben az esztendőkben még virágjában állott s úgy látszott, a régi tradicióju komédia akarva-nem akarva, kénytelen lesz helyét átengedni ifjú testvérének, a kinematográfiának. Ez volt a prognózis két esztendő előtt. S mi történt? A film, melynek hegemóniája kritikus helyzetbe sodorta a színházat, azóta maga is betegágynak esett, sőt mi több, csalhatatlan jelek szerint, kimúlni készül. (Legalább is mai formájában.) Szédítő és fényes a pálya, melyet a mozi megfutott. Olyan volt, mint a rettegett üstökös, mely váratlanul bukkan fel csillagrendszerünkben, uszályával mindent elseperni fenyeget, hogy végül maga bukjék alá a kozmosz hideg végtelenségében. A mozi útja tüneményes, de éppoly gyors, mint amilyen terjedelmes. Ma már túljutott zenitjén s lehetőségei csaknem teljesen el vannak koptatva. A fonofilm pedig valahogy nem akar egész komolyan számbavehető faktorrá avanzsálni. De nézzük a színházat, melyről az örök okosak már levették kezüket. A világ színpadjain táblás házak előtt recitálják a színészek azt a több-kevesebb mondanivalót, amit klasszikus és modern drámaírók szájukba gyömöszöltek. A rendezés is előtérbe nyomult megint s a túlfűtött, túlzsúfolt reinhardti stilust legfőképp az uj orosz iskola váltotta fel. Az uj erőre kapott teátrum lendülete többet jelent egy periodikusan visszavisszatérő regenerációnál, mert a színház sikere ezúttal csupa rajta kívül eső tényező öszejátszásán nyugszik. Sem a színpad, sem a dráma nem mutatott fel az utóbbi időben oly generális pluszt, mely ezt a hirtelen és váratlan keresletet indokolttá tenné. Negatív okok, a mozi elementáris erővel kitört dekonjunkturája vitte diadalra a koturnus hőseit és hősnőit. A tömegizlés, mely főleg az amerikai film taposómalmába volt idáig befogva, elfordult garázda sáfáraitól s uj emóciókra vágyakozik. A megdönthetetlen érvényű Chaplinon kívül talán csak a legfrissebb orosz filmek élik túl a celluloidszallagon lefotografált művészi kifejezésmód óriási kataklizmáját. A színpad konjunktúrája csak annyiban vigasztaló, amennyiben egy kontár művészi forma dicstelen romjain vetette meg lábát. Az a tény, hogy a tömeg újra a dráma felé fordult, súlyos kötelességeket jelent a dráma számára. Igazi életet és tiszta artisztikumot kell adnia, ha nem akar előbb-utóbb a mai mozi megérdemelt sorsára jutni. A film, főleg az amerikai film borzalmas bánkrotja igazolja, hogy a művészetet nem lehet tar tósan indusztrializálni, mert ez az egyetlen komponens a modern ember lelkivilágában, melyet csak annyiban befolyásol a korszellem, hogy saját epocháját óhajtja staffázsul ama esztétikumhoz, ami ősidők óta életszükséglete s ami embervoltát meghatározza. A mozi meghalt, éljen a színház! De a föltámadt színház ne legyen — mint a kinematográf volt — hamis bankárok portyázó területe, legyen az, aminek lennie kell: az öntudatra ébredt ember örömeinek teli kaptára. Vozári Dezső. Irodalom és szerelem Irta: Claude Anet Sok-sok könyvben a szerelem lényegében csak tétovázás, félelem és kétség vagy szemrehányás és aggodalom. Ebből azt kell következtetnünk, hogy ilyen könyvek szerzőinél a szerelem csak a gondolat-apparátusban gyökerezik. Pedig az igazi szerelem a bőrben és izmokban, az idegekben él, húsból való és vérbe kerül.-©r Egyik legelkopottabb klisé, melyet az irodalom még mindig nem tud sutba dobni, az a feltevés, hogy a férjes asszony — akár tisztességes, akár nem, hogy evvel a széltében használatos, de éppoly semmitmondó kifejezéssel éljek — egy férfi szerelmi vallomását, ha ez bármily gyengéd formában jut is kifejezésre, nem hallgathatja meg anélkül, hogy sértve ne érezze magát. Ezt az embert, aki tegnap még barátja volt, ki kell utasítani és minden összeköttetést meg kell vele szakítania. Evvel a megszokott témával a régi regények milyen tömegében és hány modern regényben találkozunk! De pillantsunk egy kissé fel a könyvekből, hogy meglássuk, hogyan is játszódnak le a dolgok a valóságos életben? Bizonyára alig van nő, aki legalább egyszer életében ne került volna abba a helyzetbe, hogy egy férfi szerelmi vallomását meghallgassa. Melyek hát azok az érzések, amik ilyen pillanatban elfogják? Ha a neki szerelmet valló férfi iránt nagy barátságot érez, akkor — feltéve, hogy nem engedi magát neki át — a férfi bánatára gondolva némi szánalmat érez iránta. De alig van olyan asszony, aki ne volna róla meggyőződve, hogy majd csak mindent „helyrehoz4 és ha miben vétkes, ismét jóváteszi, miközben nem is nagyon törekszik arra, hogy valóban egészen jóvátegye, mert mégis csak büszke arra, hogy enek a nagy szenvedélynek ő a tárgya. Körülbelül igy látjuk, ha az életben körültekintünk; de a regények tovább is olyan fiatalembereket mutatnak be, akik attól való félelmükben, hogy imádottjukat meg találják sérteni, nem merik érzelmeiket megváltani, — és asszonyokat mutatnak, akik remegnek attól a gondolattól, hogy szavakat hallanak kimondani, amelyek arra kényszeritenék őket, hogy a szobaleánynak csengessenek, akivel kiutasítsák a házból azt a barátot, akihez eddig olyan gyöngéden vonzódtak és akinek odaadó barátsága életszükség volt számukra. & Másik klisé: maga a szerelmi vallomás. Ismeretes az a visszaélés, amit evvel a könyvekben és jelesen a színpadon mértéktelen módon elkövetnek. Valóságos használati utasítás van ilyen jelenetek szerkesztésére. Az adott pillanatban (ajánlatos vihart villámmal és mennydörgéssel kellékek gyanánt felhasználni) a hős a színpadra lép és éppoly választékos, mint hangzatos szavakkal vallja meg szerelmét. Érti a módját, hogy szenvedélyesen, de mégis bölcs tartózkodással fejezze ki magát, mert mi sem nemesebb, mint érzelmeinek lasan fokozott megnyilvánitása. És a közönség tapsol! Nem hiszem, hogy hasonlóan történnék az életben. A nagy szerelem legtöbbször keveset beszédes, és igazi szenvedélyekre ritkán találnak tulajdonosaik olyan szép szavakat. Egyipást szerető emberek között nincs szükség arra, hogy a vallomást hosszú beszédekbe foglalják. Egyetlen szó, egy kicsi mozdulat, sőt egy puszta tekintet válaszul valamely mindennapi kérdésre, vagy holmi jelentéktelen kis esemény elég, hogy két szívnek feltárja a szerelmet, melyet egymás előtt rejtegettek. Beszédesek pedig csak későbben lesznek, csak amikor már tisztult a helyzet. Varázslatos egy szerelem kezdete, az első gyengédség előtti idő. Mint valamely földöntúli, álomszerű mámorban múlnak az órák és a remélt boldogságra irányított gondolatot nem zavarja meg semmiféle csalódástól való félelem. A legfőbb életmüvészet volna azt, akit szeretni kezdünk, igen ritkán látni. Mert gyönyörű a szerelemnek ez az első lépcsőfoka, meg kellene hosszabbítani, — talán nem is volna szabad továbbmenni... De hát rá lehetne bírni a bimbót, hogy sohase viruljon ki? Fejlődik a meleg fényben, mindinkább kibontakozik, mig végül a nap forró sugarai alatt teljes virággá válik. A déli nap égető sugarában ... & A bölcs tanácsolja: „Ha egy nőre akadsz, aki tetszik neked, sietve menekülj, mielőtt megismered.44 Ez annyi volna, mint az életről lemondani. JSr A regények a szerelemből élnek. De sajnos, igen gyakran a nyomorúságos fordítottja történik: a regények módjára szeretünk. Az irodalom belénk oltja sablonjait, ránktukmál bizonyos helyzeteknek megfelelő érzelmeket és gondolatokat, amelyek már régen előre készen vannak. Ahelyett, hogy befolyásoktól menten követnénk érzéseinket, kitaposott utakra kényszerítenek bennünket. Minden élmény számára, még mielőtt szembetalálkozunk vele, pontosan tudjuk a hangú-
