Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-03 / 9. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa (7)

— Csak látszólag, — válaszolta a leány, — atyám hem volt súlyos beteg s régi háziorvosunk megdöbbenve állapította meg a beállott halált. De ezenkívül más gyanúok is felmerült.

Willovsky izgatottan hajolt előre, míg Jadwiga elbeszélte, hogy egy órával atyja halála után, midőn a házban tökéletes felfordulás és zavar uralkodott, egy feketeruhás ur lépett be a halott dolgozószobájába.

— Ismeretlen férfi a dolgozószobában? — kérdezte Willovsky.

— Igen, éppen ez a megmagyarázhatatlan. A megijedt szolgahad azt hitte, valami közjegyző vagy orvos. De különben sem emlékszik senki pontosan vissza az idegenre, aki merész betolakodás után egy órára bezárta magát a dolgozószobában. A hulla akkor már az ebédlőben volt.

— És mit csinált a titokzatos idegen a dolgozószobában?

—- Ezt nem tudjuk. De midőn nagybátyám, Drekiel dr. még aznap este, atyám kívánságának téve eleget, kinyitotta az íróasztalt, hogy kivegye belőle a végrendeletet, a papírokat a legnagyobb rendetlenségben találta. Úgy látszott, hogy átkutatták őket; a végrendelet pedig nyitva volt.

— Nyitva?

— A pecsét nem volt feltörve, csak a borítékot nyiszszantották fel.

—Ez rejtélyes, — mondta Willovsky. — Különben nem tartalmaz meglepetéseket a végrendelet?

— Alig hiszem; én vagyok az általános örökös, nagynénémre egy birtokot hagyományozott atyám. A szolgákról is bőven gondoskodott, épp igy egész sereg tudományos intézményről. Mindez megfelel atyám elveinek, mintahogy Drekiel dr. mondta.

— Ha megengedi, a szolgaszemélyzetet fogom majd kihallgatni, talán megtudunk valamit a titokzatos látogatóról.

— Igen hálás vagyok önnek, ha nekilát a dolognak s kérem, tegyen meg mindent, amit szükségesnek tart. A rendőrségre nem akarom bízni a dolgot, mert azt hiszem, ezzel a rejtéllyel a rendőrség úgysem birkóznék meg.

— Ha szó lehet egyáltalában rejtélyről.

— Egész biztos, hogy szó lehet róla — mondta Jadwiga. — Érzésem nem csalhat meg. Meg kell bosszulnom atyámat. Segítsen nekem, önben van minden bizalmam.

— Legjobb tudomásom szerint dolgozom majd az ön és az ön édesatyja ügyében, ezt megígérem, — kiáltotta.

Nyílt tekintettel kezet nyújtott neki a leány, Willovsky megcsókola a kezét.

Aztán kihallgatta a szolgákat egyenként a látogató felől, aki az elhunyt papírjait széjjeldobálta. De semmi pozitivet nem tudott meg. Az általános zavarban senki sem méltatta különösebb figyelemre az idegent, csak félig-meddig pontos személyleirást sem tudtak adni. Csak abban egyeztek meg, hogy elegáns öltönye és sárga aktatáskája volt.

Jadwiga oldalán végigment aztán a termeken, melyek Lung tanár lakását képezték; legtovább a dolgozószobában időztek, mely nagy, háromablakos helyiség volt, a falak mentén ébenfából készült könyvespolcok álltak, az Íróasztal masszív volt és a szoba közepén állt, míg a nehéz olvasóasztal az ablakok között volt elhelyezve. Bűnténynek nyomát sem lehetett itt látni. A szomszédos szalonban öszszetalálkoztak Bildungen

tanácsosnéval.

Willovsky jelenléte nem hatott rá meglepetésként, csókra nyújtva kezét igy szólt:

— Hát mégis elhivatta magát Jadwiga? Szegény lány, egyre rémekkel küzd, mintha igy is nem volna elég borzasztó ez a csapás.

Midőn Willovsky Jadwigával elhagyta őt, az volt a benyomása, hogy a lányt csupán képzelete vezette rá a gondolatra, miszerint itt gyilkosság történt, valóban pedig csak a sors kemény megpróbáltatásáról volt szó.

— A szerencsétlenség napján mikor jött haza? —kérdezte inkább azért, hogy érdeklődését bebizonyítsa, mint a kutatás miatt.

— Akkor sokkal későbben tértem haza, mint ahogy terveztem, — válaszolta Jadwiga s elbeszélte kellemetlen kalandját a szolgálatát felmondott lifttel kapcsolatban.

Willovsky felfigyelt.

— Különös találkozása a véletlennek, — mondta s inégegyszer elmeséltette magának a történteket.

Ha egyáltalában történt itt valami, akkor ez volt a kiindulópont.

Arra kérte még Jadwigát, értesítse Drekiel dr.-t, hogy megengedte neki az elhunyt összes Írásait végigböngészni, természetesen a legkorrektebb titoktartás mellett. Aztán eltávozott a házból s különös vadászszenvedély vett rajta erőt.

Legelőször is a mükereskedéshez hajtatott, ahol Trenzin képei voltak kiállítva. A nehézkes portás nyitott ajtót s Willovsky fölment a liften, ahol elolvashatta a gyár nevét és címét, mely a felvonót készítette.

Amint felért, azonnal a telefonfülkébe sietett, amely a kiállítási helység előcsarnokában volt elhelyezve s felhívta a gyárat. Azt mondta, küldjék ide azt a munkást, aki négy nap előtt kijavította itt a liftet, mert tévedésből magával vitte a gépház kulcsát. Kis várakozás után azt a feleletet kapta, miszerint tévedésről van szó, a gyár az utóbbi időben nem végzett javítást a szóbanforgó házban s egyetlen munkást sem küldött oda. Willovsky gondolkodva ment le a lépcsőn s detektiv-pályafutásának első lépésénél kedvezett neki a szerencse.

A kapualjban egy fiatal asszony állt egy körülbelül négyesztendős fiúcskával, aki a magántanár előtt szaladgált s véletlenül lebukott, ami óriási sírást váltott ki nála. Willovsky felemelte a gyermeket, végigsimitotta haját s megvigasztalta. Az anya mentegetőzve sietett elő s igy beszédbe elegyedtek.

Az asszony a portás felesége volt s elbeszélte, hogy általában jól megy soruk. Sok az alkalom a mellékkeresetre. Itt-ott kisegítették, ha a család megbetegedett, leveleket vittek a címzettekhez stb. Egy ily nagy házban mindig előfordul valami. A gazdag embereknek különös ötleteik vannak. Egész nagy bolondságok. Nemrégen például egy levelet kaptak ...

— Levelet? — kérdezte Willovsky érdeklődéssel.

— Igen, a levélben egy arany is volt.

— Egy arany, az áldóját. No és mi állott a levélben?

Az asszony elsietett, majd egy levéllel tért vissza s átnyújtotta azt. Willovsky kinyitotta a borítékot, a levél géppel volt írva s igy szólt: „Ma délután 3 órakor egy fiatal hölgy érkezik autóban a kiállításra. A hölgy egy ur kíséretében fogja körülbelül egy óra múlva elhagyni a kiállítást s liften fognak lejönni. Ha egy üzemzavarra hivatkozva egy órahosszat a liftben tartja őket, még ma este kétszer oly összeget kap, mint amennyi mellékelve van“.

— A szerelmesek bolond emberek, — mondta az aszszony.

— Szerelmesek? — kiáltott a magántanár. — Magának igaza lehet. Nos, megjött este a pénz.

— Meg hát.

Willovsky szórakozottan zsebredugta a levelet és elsietett.

Jadwigának tehát igaza volt. Alapjában véve durva bűncselekmény volt ez. De nem-e azt bizonyítja mindez, hogy a tettes biztos volt dolgában s nem is számított rá, hogy üldözni fogják. A magántanár úgy érezte, hogy a rejtély kulcsa kezében van. (Folyt, köv.)