Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-03 / 9. szám - Cordes, John: Hogyan rabolják el a milliomosokat?
Lya Mara, berlini filmszinésznő fürdőruhában skiel St. Moritzban. A világ ura. A newyorki tőzsde wall-streeti palotájának főbejárata. Hogyan rabolják el a milliomosokat? Irta: John Cordes, a newyorky titkos rendőrség tagja Az első eset a newyorki rendőrség történetében, hogy a renidfkivül nagyraíbecis'üilt rendőri érdemíkereis'ztet kétszer kapta meg ugyanaz az ember. John Cordes detektív az a férfiú, akit ily különösképen kitüntettek. Első ízben 1924-ban kapta meg ezt ia kitüntetést, amikor élet-halál harcot vívott utonállóikikal, amiközíben maga is öt lőtt sebet kapott. Most 'hasonló szolgálatot tett a közbiztonságnak. Ez az eset a legérdekesebb azok közt, amelyek megörökítést nyertek a newyorki rendőrség évkönyveiben, Cordes detektív egy meséli el a történteket: Mit hallottam a telefonfülkében? Beléptem egy telefonfülkébe, hogy felhívjam a főkapitányságot. Az automatatelefonon zörögve hullott alá a nikkelpénz. A központtól hallottam a szokásos csengő jelent. Kint a 14-ik uccán személyszállító és teherautók robogtak, gyalogosok jártak fel s alá. A járdán ott láttam három kollégámat, amint a tiszta napsütésben sütkéreznek. Május eleje volt, Walsh kollégám, én és még két detektív egy kis körjáratot tartottunk a magunk körzetében. — A maga bátyjának még nincs semmi baja — hallottam egy férfihangot a szomszéd fülkében. Szedje össze a pénzt és küldje el oda, ahová mondtam magának... Ezek az utóbbi szavak igen célzatosan hangzottak. — Központ — hallatszott az én fülkémben a központ jelentkezése. Amint említettem, a főkapitányságot akartam felhívni és már ajkamon volt a jól ismert Spring 3100-as szám. Hirtelen azonban meggondoltam magamat és csak úgy vakon mondtam egy számot: — Washigton Heights 2756. — Maga nagyon jól tudja, hogy hozzájuthatnak ehhez a pénzhez, — mondta tovább a mondókáját az előbbi hang a mellettem levő fülkében meglehetősen fenyegetően. ■— A maga bátyjának van egy tucat háza Csikágóban. Maguknak nem kell a szomszédba menni a dohányért. Azt is tudom, hogy már a zsebükben is van a dohány. — Halló! — hallatszott hozzám a telefonon keresztül egy rekedt bariton hang. — Maga az, Mabei? — kérdeztem én, miközben hirtelen átalakultam olyan férjjé, aki telefonon érdeklődik felesége után. — Az én zsebemben pedig itt van a maga bátyjának a névjegye, — folytatta még mindig a másik fülkében levő telefonáló. — Ezt a kártyát kettétépem s az egyik felét elküldöm magának, Maga annak az embernek fogja odaadni a dohányt, aki a kártya másik felével fogja igazolni magát. — Nem, itt nincs semmiféle Mabei, — hallatszott a méltatlankodás az én kagylómon. Munkában a kancsal ördög. Most már a másik fülkében is véget ért a beszélgetés. Sikerült megfigyelnem egy alakot, amint elment az én fülkém előtt. Egy pillanatig diszkréten vártam, majd kiléptem a fülkémből. Az én emberem ott állt a trafikosnál. Vállas, hatalmas fickó. Vastag, fekete bajusza volt, egyik szeme kancsal, eltorzult. Úgy látszik, valami fertőzés égette meg
