Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-03 / 9. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A római autókiállitás büszkesége és az olasz autóipar remeke: az uj nyolchengeres Isotta Franschini kocsi. ÁLMOKHÁZA REGÉNY— IRTA: HELTAI JENŐ És épp úgy éheztek, mint a többi városi hivatalnok. A fókák kipusztultak. A hamisitott jégtáblákról eltűntek a jegesmedvék. A kenguru elhullt, kimúlt az antilop, a zsiráf megdöglött. Csak a nagy ragadozók virultak. És a dögön élő keselyük. Ez az ö idejük volt. Az elhullott táplálta az élöt, a gyámoltalan a hatalmast, az egér az oroszlánt. Karmel révedezve állt meg egy-egy rács előtt, rámeredt a kopott pléhtáblára és a megfakult Írásból szórakozottan betűzte ki az állat nevét és személyi adatait: — Pézsmacickány (Myogale moschata. Szibéria) ... Sörényes hagyász (Myrmecophaga tridactyla. Praguay)... Zebra (Equus Burchelli. Délafrika) ... De a pléhtábla mögött és a rács mögött nem volt pézsmacickány, nem volt sörényes hangyász és nem volt zebra. A rács mögött semmi sem volt, csak üresség és a halál némasága. Kamiéinak az volt az érzése, hogy temetőben járkál sírok között és azoknak a fölirásait olvasgatja. Csak az „itt nyugszik“ hiányzott ezekről a rácsos kriptákról... hogyne! Karmel nagyon jól tudta, hol nyugszik a pézsmacickány, a sörényes hangyász, a zebra, a zsiráf és a többi. És mintha ebben a pusztuló állatkertben az elátkozott világ képét látná, keserű kíváncsisággal kezdte találgatni, ki bírja legtovább a kevés megmaradt közül, ki éli túl a többit és ki eszi meg a legutolsó dögöt, mielőtt kínjában s kétségbeesésében ennenmagába harapna? Elborultan, törődötten leült egy padra. Behunyta szemét, arcát kitárta a nap bágyadt őszi csókjának, lustán, betegen sütkérezett a haldokló melegben. Hány ilyen félkezü, félkarú obsitost látott igy ülni gyermekkorában sétaterek padjain, álmos könyvtárak kongó folyosóin vagy hűvös múzeumi termek szalmaszékein, roskatag honvédjeit 1848-nak és mindenféle agg harcosokat, akiknek a mellén glédába sorakoztak a hadiérmek. Csöndességüket, nyugalmukat, egykedvű pipázásukat olyan természetesnek látta; sohasem gondolt arra, hogy ezt a múzeumi dermedtséget csataterek és kórházak véres izgalmai előzték meg, álmatlan éjiszakák gyötrelmei, lázadások és csüggeteg elernyedések; sohasem tűnődött azon, hány napnak, hány esztendőnek kell elmúlnia addig, amíg az ilyen föltépett vulkán kiokádja minden tüzét, minden gyűlöletét, minden fájdalmát és végre megcsöndesedik és kihűl. Most ö is itt ült a pádon és a gyerekek éppen olyan gondtalanul és gondolattalanul ugrándoztak és zsibongtak körülötte, mint ahogy két bátyja meg ő labdázott valamikor a József-tér féllábu öreg invalidusa körül. Hogy rohant utánuk az öreg, ha a labda a virágágyra esett és ők rámerészkedtek a pázsitra! Milyen furcsán kopogott falába a kavicsokon! Most is hallja ezt az egyenletes, izgatott kopogást, mint valami nagy faliórának a lelkendező ketyegését.
