Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám - Irodalom, művészet, zene • Vozári Dezső: Adamson - Szinház, mozi • Szenes Erzsi: A filmművészet igaz értékeiről
Irodalom, művészet, zene ADAMSON Ki ne ismerné az újságok hasábjairól Adamson urat, kis, bohó történetek hősét, egy uj mitológia héroszát? Mindenki ismeri, bár kevés bizonyosat lehet róla tudni. Monoton életű agglegény, a természet, a szivarok és a háziállatok barátja. Adamson az optimista világszemlélet apostola, az apró örömök Epikureosza: egy jó szivar, egy üdítő lábfürdő, egy korsó sör a kánikulában tökéletesen boldoggá teszik. Nincsenek mérhetetlen vágyai, de mérhetetlen félelmei se; nem fél se ördögtől, se haláltól, legfeljebb ha a fogorvostól és a boxbajnoktól. Kissé Chaplin, kisé Slemil, de azért saját képmására formálta az idegen elemeket s legelsősorban: egyéniség. Az emberek következetesen visszasóhajtják a háboruelőtti időket, amelyekben — állítólag — jólét és béke uralkodott. A derű, az igazi nevetés hiányzik a mi korunkból, de amennyit át lehetett menteni kedélyből és derültségből egy boldogtalan epocha számára, annyit föltétlenül átmentett Adamson ur. Mi hatásának titka? A kis, lerajzolt históriák, alapjukban véve primitívek és grafikai kivitelük is eléggé kezdetleges. Amit Jacobson, Adamson ur teremtője és szülőapja megmozdít bennünk, elsavanyodott pesszimistákban, az ott keresendő valahol a léleknek nevezett komplexum legmélyén, a gyermekévek emlékeinek és élményeinek regiszterében. Az emberi ösztön, nem az értelem paprikajancsija Adamson. Humora egyformán hat mindenkire, elementárisán. Egy ismerősöm Adamson kalandjainak ábráival tapétázta ki szobája egyik falát. Azzal indokolja ezt, hogy Adamson figurájának köszönheti felujult hitét az emberben és az emberi életben. Adamson megtanította rá, hogy érdemes élni, ha nem hajszoljuk az elérhetetlen Nagy Emóciót, hanem felváltjuk azt a hétköznap nyújtotta kicsiny lelki szenzációkra, melyek végösszegben mégis többet adnak, mint amenynyit egyetlen, bár a leggavallérosabban mért, öröm-adag kitehet. Mint látjuk, Adamsonnak missziója van a lebunkózott hitű emberek társadalmában s misszióját exaktul látja el. Három hajszál sörét kopasz fején s ajkai közt ott lebzsel az elmaradhatatlan szivarcsutka. Kalandjai hihetetlenül egyszerűek, mégis hihetetlenül humorosak. Adamson ur például két daxlit dug egy pléhcsőbe olyképpen, hogy az egész most már egy fantasztikus hosszúságú kutyának néz ki; a kutyákat sétálni viszi; az emberek persze, csodálkozva bámulják a másfélméteres daxlit; Adamson boldogan mosolyog rövidrenyirt bajusza alatt saját furfangján. Nem lehet egészen pontosan körülírni az Adamson-humor technikáját. A mérhetetlen siker, melyet aratott, legjobban bizonyítja kvalitásait. Adamson megtanít bennünket újra gyermeknek lenni, ledobni komolykodó maszkáinkat, amiket ránkkényszeritett az igazi felnőtt-élet. Adamson ur bölcs ember, aki kézmozdulatokkal old meg problémákat, amilyenekből filozófiai rendszerek táplálkozhatnának. Dobjuk le hát mi is az undok álarcokat, fogjuk meg egymás kezét és járjunk igazi körtáncot a réteken Adamson ur körül, a jó, az okos, a puritán Adamson körül, aki nem tud úgy gyűlölni, mint ahogy szeretni képes, akiből ősi ösztön, a jó ember ösztöne énekel. Milyen nagy kincs a nevetés s kétszeresen drága, ha nincs belőle. Adamson ur teli tarsollyal jár közöttünk és bőséges kézzel szórja el bennünk a nevetés vidám, tarka virágait. Adamson a szomorúság menedéke. Vezess el minket, Adamson, egy uj igéret-földjére, ahol te uralkodói s engedj nevetnünk rajtad, szivarodon, bajuszodon és hózentrágereden. Vozári Dezső. Színház, mozi A filmmüDészet igaz értékeiről Nem egyszer gondolkodtam már azon, miképpen lehetséges, hogy a filmen elfogadom azokat a dolgokat, amelyeket sem irodalomban, sem színpadon elfogadni nem tudnék. A szentimentalizmust, a túlzott romantikát, a giccseket és még sok más egyebet. Úgy sejtem, azért van ez, mert a film szédületes tempóban változó képei az éber és az igazi álomképekkel rokonok, éppen úgy elkábitanak, mint azok s a megszéditett lélek nem reagál a logikátlanságra, átugorja a hézagokat, hogy szabadon száguldhasson a képzelet szárnyain. De a lélek csak pillanatnyilag fogadja el ezeket a szuggesztiv, mákonyos benyomásokat, az, amit a lélek véglegesen fog fel, szív magába, az valami egészen más. Mintahogy távlatban szépül meg a múlt, távlat hozza fel az igaz értékeket is, az ami a filmből végleg megmarad az emlékezetben, az tele van emberi tartalommal. Lesziirödött, kitisztult, éles fényű képekben különösen három filmre gondolok vissza, a Polikuska, Az utolsó ember és az Elsodort ember cimüekre, ezek úgy egymás mellé kerültek az emlékezetemben mint rokonképzetek, mert egyformán megmozgattak az élmény és a szenzáció erejével. Polikuska volt az első film, amelyet 1923-ban Európának a zűrön keresztül átnyújtottak az oroszok, az akkori oroszországi éhség, az örületes káosz idején. A filmet a berlini Ufa-filmszinház mutatta be a kritika hangos lelkesedése mellett. Polikuska egy tolsztoji mese, egy nyomorult jobbágy története, akinek lelke tele van gonosz hajlamokkal, de egy sorsdöntő órában megindul benne a vágy a megtisztulás után és a megmozdult értelem maga alá rendeli az ösztönöket és legyűri magában a sötétséget. Volt abban valami megható, hogy 1923-ban Oroszországban kíntól kimángorolt emberek Tolsztoj felé nyúltak és volt benne valami misztikus, hogy meg mertek rendezni, játszani, élni egy naiv, egy újsághírbe beletömhető mesét, egy alacsonyrendü, iszákos, garázda orosz paraszt egyszerű életét, amely egyszerre kitisztul egyetlen jó szándék által. És főleg azért hatott misztikusan, mert rá kellett jönnünk, hogy mi már olyan felborzoltak, olyan örvényesek vagyunk, hogy nekünk misztikum lett a jóság s minden természetes megnyilatkozás. Ez az első echt orosz film, amely Oroszországban készült és nem Berlin stúdióiban, megmutatta, hogy bátran ki lehet hagyni az idegtépést, a trükköket, a raffinériát, a káprázatot, a csillogást és bátran lehet hozni gondolatot, érzést, tisztaságot és bizakodást az emberben — Polikuskát. És Európa gyorsan tanult, Cári Mayer a berlini Ufánál alig egy évvel később megcsinálta az Utolsó ember-t, melynek főszerepét Polikuska főszereplőjével, Moskwinnal egyenlő erejű művészre, Janningsra bízta. Itt egy emberi életnek lefelé induló vonala van kifejezve — a sáncé, amely kiszámíthatatlan az ostoba véletlen kezében. Az utolsó ember egy világvárosi hotel megöregedett portása, akit az igazgatóság szeszélye egy szép napon elmozdít helyéről, a szálloda főbejáratának mozgalmas életéből és elküldi az utolsó helyre W. C.-és embernek. Érdekes, hogy e két film pandantja, Az elsodort ember már Hollywoodban, Amerikában készül Biró Lajos scenáriumára és szintén Jannings játsza címszerepét. Egy puritán bankhivatalnok, egy többgyermekes családapa, rendes, kiszámított, becsületes életének delén egy uccai nőn botlik meg, akinek macskaszeméből, mosolyából, formás testéből árad az alávalóság. Gyilkosság gyanújába keveredik miatta, nem térhet vissza többé otthonába, nehogy tönkretegye feleségét és gyermekeit s mint az emberi társadalom kivetettje, koldusként bolyongja át az életét. Ugyanez színpadról aligha hatna. Nem uj dolog, hogy a szavak megkoptak és hangjuk elerőtlenedett. Uj és erős művészeknek kell jönniük, akik valahonnan mélyről felhozzák a beszéd csillogását és erejét. És mégis ez a három naiv történet a vászonról úgy hat, mint a tökéletes ember és életábrázolás triológiája. Kiáltások vannak itt — nem halljuk persze, — de Moskwin vagy Jannings arcában mintegy szintetizálva van minden emberi fájdalom. Mikor a szó csak üresen kongana, egy-egy piain air-es kép, úgy ráz meg mint a néma fájdalom s erősebben nyúl belénk minden zokogó szenvedésnél. Csak az Utolsó ember-ben van megalkuvás — happy end. De hogy mennyire nem fontos ez a jó vég, bizonyítja az, ,hogy teljesen kiesik az emlékezetből. Mert egy ostoba, logikátlan happy end nem nygtatja meg a lelket, a film, ha élet és emberi tartalommal telitett távlatokat nyit, mint azok a könyvek, amelyek a vérünkbe mentek át s amelyeknek hőseit, ha szivünkbe fogadtuk, a könyv lapjain túl is elkísérjük. Mint ahogy az Elsodort ember-t is sokáig követjük még lelki szemeinkkel az utolsó
