Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa
gan omlik majd karjaiba; micsoda őrültség! micsoda képzelgés! De most már sohasem fogja látni öt, sohasem szoríthatja meg többé a finom, keskeny kezét, sohasem, nézhet már halványkék szemeibe. Most, amikor minden reményét elvesztette, most tudta már, hogy szereti Jadwigát, tudta, hogy többet vesztett, mint pénzt és karriért. Azelőtt hideg számításához méltatlannak találta a szerelem fogalmát, csak most, a balsiker után kívánta, bár szegény és elhagyatott volna Jadwiga, csak az övé! A professzor temetésére csak azért ment el, hogy Jadwigát láthassa. A nagy tudós halála általános megdöbbenést váltott ki; nem csoda, hisz oly férfiút temettek el, aki büszkesége volt a honi tudományos életnek, oly férfiút, akitől még sokat várhatott az emberiség. A szertartáson az összes hivatalos körök képviseltették magukat, sőt az udvar reprezentánsa is megjelent Lung temetésén, aki miniszterré való kinevezése előtt egy nappal halt meg. Langyos koratavaszi nap volt; a föld nedves és fekete; a. fák még lombtalanul emelték ágaikat a kék ég felé. Fekete felöltőkbe; és cilinderekbe öltözött urak tömege állta körül a nyitott sirt és nyugalmas méltósággal szürcsölték a gyászbeszédek szavait. A család tagjai szinte elvesztek közöttük. Willovsky a gyülekezet legszélén állt és egy sírkőre támaszkodott; csak néhány, összefüggésnélküli szó érkezett füleihez. A rengeteg gyászkalap között néha-néha megpillantotta Drekiel asszony fátyolozott arcát. Jadwigát addig még nem látta. A magántanár oly gyengének és fáradtnak érezte magát, mint aki hosszú betegség után először megy ki a természetbe. Amint az első rögök ráhullottak a koporsóra, a tömeg osztani kezdett, de Willovsky gondolattalanul állva maradt helyén. Egyszerre csak megnyílt előtte a emberek sokasága s egy oszszakállu ur karján Jadwiga tartott feléje. Mögötte gyászfátylakba burkolva a kecses Bildungen tanácsosné, majd Drekiel ur, aki merev tartással haladt aranyszőke felesége jobbján. Willovsky izgatottan akart kitérni, de Jadwiga könnyes szemekkel maradásra kényszeritette. A lány megállt előtte s igy szólt: — Látogasson meg holnap, Willovsky ur! Biccentett és folytatta útját. Willovsky botjára támaszkodott, mintha szédült volna. Soha többé nem tudott rá visszaemlékezni, hogyan érkezett ezen a napon haza. Másnap, midőn autója a Lung-villa előtt megállt, minden változatlannak látszott. A gondozott kavicsos ut szelíd hajtással vezetett az erőteljes barokképitményhez; a kert, mely körülvette a villát, csendes és néptelen volt, mint máskor s a szolgát, aki nagy alázattal segítette le kabátját, régóta ismerte. A csarnokon ment át s a fehér márványlépcsön át fölment az első emeletre s egyszeribe érezte, hogy izgalma, mely emésztő lánggal égett benne addig, eltűnt. Bármit közöljön is vele Jadwiga, el van készülve rá. Kinyitotta az ajtót, mely a lány kis szalonjához vezetett, ahol azelőtt gyakorta • teáztak együtt. Itt sem változott semmi. Az ablakhoz lépett s kitekintett a parkba, ahol némán posztoltak a gesztenyefák. Amint megfordult, Jadwigával találta magát szemközt. Némán meghajolt, a leány kezet nyújtott neki és hellyel kínálta meg. A magántanárnak az volt a benyomása, hogy mozdulatai és modora határozottabbak lettek s érezte, valami fontos dologban rendelte öt ide. — Tudom, — kezdte a leány :— hogy különös lépés volt tőlem önt idehivni, de azt hiszem, még mindig a barátaim közé sorolhatom. Amig beszélt, nyugodtan és vizsgálódva nézett a magántanárra, de az kiállotta a vizsgát. —Bizonyára fájdalmat okoztam önnek, — folytatta — a múltkori találkozásunk alkalmával. . Willovsky szólni akart, de nem juthatott szóhoz. Talán hangsúlyoznom sem kell, nem azért kértem önt magamhoz, hogy minapi elhatározásomat megmásítsam vagy védelmezzem. Ön sokkal okosabb, semhogy félreérthessen. Nekem az ön tanácsára, sőt talán sokkal többre van szükségem. — Kívánjon, amit akar, mindent megteszek magáért. — válaszolta. Willovsky s fiatalos lelkesültség hatotta át. most már tisztelte ezt a lányt, aki ily okos és férfias szavakat mondott neki. Számítottam erre, — szólt Jadwiga és lesütötte szemét, — igen fontos, sőt igen különös' dolgokat fogok önnel közölni. De legyen meggyőződve róla, nem fantáziám rémképei ezek. Mindent meggondoltam.- Sokban, persze, csak érzéséin vezetett. Az egész ügy oly titokzatos, oly zavaros. A lány felsóhajtott s egy pillanatra eltakarta szemeit keskeny kezével. Láthatólag erősen gondolkozott. Willovsky növekvő izgalommal figyelte őt. — Azt tudja, hogy forrón szerettem atyámat. Derék, büszke ember volt. Azt hiszem, életében nem lappangott semmiféle titok és sohasem károsított meg senkit. Jótékony volt és nyiltszivü és minden érdemes mozgalmat támogatott. — Tökéletes gentlemen volt, — mondta Willovsky. — És mégis volt egy ellensége, egy kérlelhetetlen ellensége. — Ellensége? — Egy halálos ellensége, aki évek óta üldözte és most meggyilkolta. — Meggyilkolta? '— Willovsky felugrott. — A professzort meggyilkolták? Nem érteni, Jadwiga kisasszony! — Úgy van, meggyilkolták. Ez az én meggyőződésem, — szólt a leány határozottan. — Lung tanár, tudomásom szerint, szivszélhüdésben hunyt el. — Ezt állítják az orvosok. Hiszen lehetséges, hogy szivszélhüdésben halt meg, de halálának nem betegség volt az oka. Jadwiga fáradtan simította végig homlokát.' — De elhatároztam, hogy nyugodtan fogok önnel beszélni s közlöm önnel azt, amit tudok. Hallgasson meg! Tudja, hogy atyám benső szeretettel csüggött rajtam. Anyámnak, kit négyéves koromban vesztettem el, egyetlen gyermeke vagyok. Ezért jelentett nekem atyám többet, mint elbeszélhetném. Sohasem volt titka előttem s ha volt is, leolvashattam arcáról, mint egy nyitott könyvből. Ama szerencsétlen napon, midőn elhagytam atyámat, arca örömteljes volt, titoknélküli és jósággal teli, mikor viszontláttam... Jadwiga megakadt és nem tudta folytatni. De erőt vett magán. — Mikor viszontláttam, arcát mérhetetlen kin torzította el, homlokát valami szörnyű titok ráncolta össze s tört szeméből gyilkosa ellen engesztelhetetlen vád kiáltozott. — Igen, de nem lehetséges-e, hogy mindaz, amit ön a halott arcában látott, az csak a testi fájdalom következménye volt és az arcizmok pillanatnyi reakciója a szív megbénulására? — kérdezte Willovsky. — Nem és ezerszer nem! Testi kin nem bolygathatta úgy meg atyám arckifejezését, hogy semmi szelídség ne maradjon benne! — Mindez igen titokzatos, — szólt a magántanár gondolkodva, — talán elmesélhetné atyja halálának körülményeit, hátha igy találnánk kiindulópontot. — Én magam már csak halottként láttam öt viszont, csak Maris, öreg cselédünk volt mellette halálakor. (Folytatjuk.)
