Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám - Zilahy Lajos: Örök mese
Éhes volt, a nyála is összefutott az inyjén, de nem nyúlt a gesztenyéhez. Végre egy kis mellékuccában elérkezett egy gőzmosoda elé, ahonnan fehér pára szállt ki a hidegbe. Bent még dolgozott a gőzmángorló és javában folyt a munka. Ö csak megnyitotta az ajtót és beköszönt: — Jóestét kivánok, — mondta lágyan, keresve valakit a hangjával. — Megyek mindjárt! — kiáltott az egyik lány a fehér gőz'felhőből. A férfi arca zavart és boldog mosollyal eltűnt az ajtónyilásban. Odakint nekitámaszkodott a falnak és lehunyta a szemét. Mellkasát átjárta a havas hideg, a bal combját pedig még mindig erősen sütötte a gesztenye. De ö most mindezzel nem törődött. Végre megnyílt az ajtó és kabátkája fölött keresztbe kötött vastag pamutkendőben kijött a leány. Szótlanul egymásba karoltak és hazafelé mentek. A leány Judit nénivel lakott együtt, aki távoli rokona volt. A fogatlan kis öregasszony egész nap vihogott, mint akibe rengeteg vidámság bujt össze. Takarítást vállalt néhány lakónál és egyik lakásból a másikba hordta mulatságos és furfangos képzeletének pletykáit. Ilyenkor télviz idején sötétben is meg lehetett állapítani, hogy ő közeledik, mert cipőjében a hideg ellen pakolópapirost hordott, amely a cipő szára fölött fodrot vetett és minden lépésnél zörgött. A fiatalok már négy hónap óta jegyben járnak. Egy este, mikor István újra a mosoda előtt várta Esztert, a leány örömmel súgta neki: — Jani ur vasárnap estére meghívott bennünket a kávéházba ... ❖ Jani ur fizetőpincér volt. Egy házban lakott velük, Judit néne takarított rá, innen származott az ismeretség. Jani ur reggel mindjárt szmokingba öltözött. És soha nem hordott mást, csak könnyű, kitaposott cugos cipőt. Erős szemöldöke olyan volt, mint a fogkefe. Alatta apró szeme állandó aggodalommal és gyanakvással tekingetett körül, ami a foglalkozásához tartozott. Minden harmadrendű kávéház fizetőpincérének ilyen a tekintete, mert fizetés közben is visszanéz a válla fölött egy másik asztalhoz és szemével folyton sakkban tartja a vendégeket. Jani ur elvált ember volt. A felesége öt évvel ezelőtt megszökött a kisbőgössel. Jani ur már túljárt a negyvenen, erősen kopaszodott és kövérkés ember volt, a kövér embereknek abból a fajtájából, akiknek hiányzik a válla. Ellenben a szmokingmellény alatt kis körtealaku pocakot hordott. Ebben a házban, ahol nagyobbára szegény emberek laktak, Jani ur volt az egyetlen tipikus kapitalista. Hónap vége felé a ház megszorult lakói hozzá fordultak kisebb kölcsönökért. Jani ur adott, nem azért, mert jó ember volt, hanem hogy hatalmát éreztesse, de gyanakvó kölcsönkérő!, akiktől apróbb zálogokat is szedett. A Vartekintetével előbb keresztiil-kasul szurkálta a szerencsétlen ga ur ezüstórája már másfél esztendő óta hevert a Jani ur szekrényében és Varga ur azóta naponta ötször is becsöngetett a szomszéd lakásba, megkérdezni, hogy hány óra. * István és Eszter beléptek a kávéházba. Tanácstalanul állottak meg az ajtóban, mert minden asztal el volt foglalva. Jani ur meglátta, őket. Mosolyogva és bizalmasan intett feléjük, de annyi dolga volt, hogy egyik asztaltól a másikhoz futkosott, De parancsokat osztott és az egyik pincér nemsokára helyet kerített nekik. A füst, a zene, a lárma és a fény megtöltötte az alacsony helyiséget. Ök leültek és kissé megriadt szemmel néztek szét. Még egyikük sem volt soha ilyen előkelő helyen. Szépen ki vannak öltözve. István sötétkék ruhát viselt, piros nyakkendővel, amint ez egy vasmunkáshoz illik vasárnap. Barna nyakától élesen vált el a tiszta fehér gallér. Két kezét ügyetlen mozdulattal, ujjait összeillesztve tartotta maga előtt az asztalon és ezek a kezek feketék és nehezek voltak, mintha vasból lettek volna, az eltöredezett körmök hasadékaiban és a körömhus ágyában a vaspor benőtt rozsdájával, amin a szappan sem fogott. Gomblyukában a szakszervezet sportegyesületének jelvényét viselte. Két sovány arccsontja izgalomtól fénylett. Eszter fekete szalmakalapot viselt, széles sötétzöld szalaggal. Egybeszabott ruhája, amit Judit nénivel rengeteg tanácsokozás után együtt varrtak, ma volt először rajta. Az uj ruha tudata, mint könnyű mámor vette körül a testét. Szép volt. Szivalaku arcát az izgalom pirossága öntötte el. Üde, fiatal nyaka finom, szűzies vonalakkal bujt el a ruha kivágásában. Jani ur egy pincér kíséretében megjelent az asztaluknál és barátságosan kezet fogott velük. — Kávét, vagy teát parancsolnak? — kérdezte tőlük miközben nadrágzsebéből előrántotta a szalvétát és megszokott mozdulattal letörölte előttük az asztalt. A fiú nem mert rögtön nyilatkozni. Az ismeretlen helyiség ismeretlen árai ránehezedtek a képzeletére. Bár tudta, hogy ők most vendégek, mégis szorongató bizonytalanságot érzett, mert alig volt nála valami pénz. — Teát — lehelte Eszter, több előkelőséget érezvén a szóban. — Kávét — mondta a fiú, hogy ebből a bizonytalanságból megmentse az önállóságát. Jani ur átnyújtotta parancsait a mellette álló pincérnek, rendkívüli fontoskodva, tekintetével és arckifejezésével éreztetve főnöki hatalmát. — Egy teát a kisasszonynak, egy kávét a nagyságos urnák ... Ez a szó: „a nagyságos urnák“, amelyben nem volt semmi gúny, amely valahogy hozzátartozott a Jani ur külön világának és ennek a helyiségnek a varázsához, mint a forróság öntötte el Istvánt. E pillanatban ö maga is elhitte ezt a valószínűtlen szót, hiszen itt minden olyan álomszerű volt. Jani ur elrepült mellőlük. Nemsokára megjelent az asztaluknál a szivaros. Letett két gyűrűs szivart és tiz cigarettát István elé. — A főur küldi, — szólt és eltűnt a forgatagban. A zene dübörgött. István rágyújtott az egyik szivarra. Eszter álmélkodva jártatta tekintetét az asztalokon, közben szórakozottan kavarta teáját, valamely szokatlan előkelőség hatásától megragadva. Az igazi meglepetésük csak ezután következett. Megjelent egy pincér ezüstvederrel és pezsgőt bontott. Istvánt ugyanaz a forróság öntötte el, mint az előbb,, mikor Jani ur azt mondta a pincérnek: „egy kávét a nagyságos urnák ...“ Még sohasem ivott pezsgőt. Óvatosan kezdték kóstolgatni. Inkább a tudat ize okozott nekik gyönyört, hogy pezsgőt isznak. Közben titokban egymásra néztek és mosolyogtak. Foguk közt engedték ki a szénsavat, mert nem kavarták ki a pezsgőt. A zene dübörgött és kábított. Eszter, amint körülhordozta boldogságtól mámoros tekintetét a helyiségben, az oszlop mellett mindig ott látta Jani urat, aki különös és jelentős tekintettel nézett rá. Akárhányszor nézett, oda mindig találkozott a szeme a Jani ur furcsa tekintetével, amely mintha mondani akart volna neki valamit. István mindebből semmit sem vett észre. Agyarán a papirszipkában füstölgő szivarral, szemében a kávéház vakító fényével, fülében az erős, idegen dallamu muzsikával, fejében a pezsgő-okozta szédüléssel, lelkében a szerelemmel, a vasárnappal és a szokatlan megtiszteltetéssel, valami valószínűtlen boldogság mámorát érezte maga körűi. Nem tudta, hogy már el van veszve.