Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A római nagy napok. XI. Pius pápa a kiegyezés után megjelenik a Szt. Péter templom külső loggiáján. ÁLMOKHÁZA — Kínlódjatok ti is! — mondta ilyenkor, pedig azt szerette volna mondani: gyertek hozzám és tanuljatok tűrni! Nem tudta többé, hogyan kell beszélni, mit kell mondani. Elszokott a beszédtől, el az emberektől. Egy kicsit maga alatt látta a földet még mindig, a házakat, az embereket, az életet, ahogy régen, amikor a levegőt járta. Ott fogta meg először a magányosság gonosz varázsa, az zsibbasztotta a galíciai kórházban. Lelkét azóta sem nyitotta meg senkinek, nem kérdezősködött, magáról sohasem beszélt. A magányosság morfinistája maradt, nem tudott többé a megszokott méreg nélkül élni. De figyelt, nézelődött. Valamivicstól, pincérektől, kocsisoktól hallott egyet-mást. Ezzel beérte. Régi barátaival — kevés volt — nem akart találkozni, bujkált részvétük elől és nem érdeklődött sorsuk iránt. Talán nem is barátai többé, talán sohasem is voltak azok. Hol keresse őket? Alkalmasint bevonultak ők is, elestek, fogságba kerültek. Egyik-másik hazarokkant, mint ő. Azokkal beszélgessen? Miről? A maga háborúját, a maga nyomorúságát mesélné csak mindegyik. Ez elől menekülni akart. Joga is volt hozzá. Hogy is mondta Pucher von Donnershof ezredes, amikor elbúcsúzott tőle? — A te háborúdnak vége. A mienk...! Igen, ezeket még nyomja a háború. Neki nincs többé köze hozzá. Elintézte. Egy kicsit drágán, de örökre... Még mindig uniformisban járt, de szakállát, bajuszát leborotváltatta már. Még mindig a garniban lakott, de mindennap tízszer is elhatározta, hogy lakást keres. Arca lassan kisimult, de egy-egy rossz éjszaka megint ráütötte a fáradtság meg az öregség bélyegét. Azonban most már mégis bátrabban és gyakrabban nézett a tükörbe. Ellenőrizte magát. Megállapította, hogy ha egy kicsit összeszedi magát, éppen olyan csinos fiú lesz, amilyen volt. És sokkal érdekesebb. Hajának a vad szürkeségét a gondozás ezüstszínűre enyhítette. Sápadt arcán letörülhetetlenül ömlött el a szenvedés drága és nemes parfumejének egy csöppje. Lágyabb lett a nézése is azzal a kis szomorúsággal, amely — hívatlan vendég! — zöldesszürke szemébe beköltözött. És szeretett volna... mi mindent szeretett volna! Hogy az idő megenyhült, egész nap az uccán kódorgott. Ismerkedett a várossal, amelyet három év óta nem látott. Elment azok előtt a kávéházak előtt, amelyekbe azelőtt járt, benézett a tükörablakokon. De nem tért be egyikbe se. Elment a Ferenc-köruti ház előtt is és fölnézett a harmadik emelet erkélyére. Mi lett a Vetterlányokból? Igazában nem is érdekelték többé, még Nusi sem. Éppen csak tudni szerette volna... De az erkély üres volt, a két ablak néma a redök mögött. Óvatos tapogatózások voltak ezek, félénk közeledés az élet felé, szerény bemutatkozás, szemérmes fölkinálkozás. És ijedt meghátrálás, valahányszor közelebb juthatott volna hozzá. Még nem! Halogatta a dolgot. Majd holnap! Ha erősebb leszek, ha nyugodtabb leszek,, ha... És amikor beesteledett, izgatottan sietett haza. A hamar sötétedő uccákon megint melléje szegődött a félelem, lerázhatatlanul, mint a kóbor kutya. Még mindig az REGÉNY — IRTA: HELTAI JENŐ