Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám - Hungaricus Viator: Bál a Negrescóban
BÁL A NEGRESCÓBAN Irta: HUNGARICUS VIATOR Nizza, 1929 február elején. Kristálycsillár fehér fénye mellett irom e sorokat. Az irószoba feltárt ajtaján egyenest a báli terembe, a Negresco csodaszép halijába látok. De ha elaludna köröttem az ezernyi fény, vagy pedig behunyt szemmel figyelném az átszürödö pokoli lármát, akár Afrika kellős közepében képzelhetném magamat. A néger zenekar exotikus hangszereinek sipitása, pöfögése, jajgatása a zenészek éneknek szánt bömbölését is tulharsogja. Ennél még a mi falusi legényeink falukhosszat „dalolása“ is magasabb művészi teljesitmény. Pedig kell, hogy sokan szépnek tartsák, máskülönben mi a csudának szerződtetnék éppen a legelőkelőbb szállodák e csodabogár zenekarokat. S van Nizzának most egy slágere, amit a Karnevál idejére komponáltak, — ennél szörnyebbet még nem szült a világ. Be akarják verni az emberek fülébe, szerződtettek tehát egy öttagú társaságot, mely a Promenade des Anglais délelőtti-délutáni korzóján, az ut legforgalmasabb pontján, a Jetée közelében muzsikálja, énekli és táncolja ezt a dalt. Nagy csoport veszi körül állandóan az utcai dalosokat, akik nem tányéroznak, csak a kottáját és szövegét árulják ennek a belénkdudált dalnak. Január 31-én este vonult be hivatalos parádéval a Piacé Massénára Karnevál hercege, addigra, ha törik, ha szakad, minden suszterinasnak fütyülnie kellett a slágert. Pedig úgy a szöveg, mint a dallam rettenetes szkics, legkevésbé sem fülbemászó, hiszen, ha szép volna, magától mászna be, nem kellene ennyire belénk kényszeriteni. A cime „Ah, Ah!“ — s kacagó refrainnel végződik. Hálás szám a nép s a néger muzsikusok számára, de hogy még a finom Negresco báli termébe is eljutott, annál inkább sajnálni való, mert itt azután a néger zenekar önmagát múlja fölül, tombol, őrjöng, torkaszakadtából kacagja a refraint. Idáig jutott a modern zenekar! Hol van ennek a néger bandának a lármája a mi jó öreg Radics Bélánk igazán fülbemászó finom muzsikájától! Amikor azokban a bizonyos régi szép időkben egyegy Lz^í/m.v-házibálon, Kaszinóban, Hungária-g\\ívokeví, avagy HőZa&íZa-estén rázendített az ö gyönyörű valcereire s Szabó Nándi, Budapest első bosztontáncosa a TamássyAewryok valamelyikével, — négyen voltak nővérek s egyik szebben táncolt, mint a másik — végiglejtett a simára kefélt parketten, gyönyörűség volt nézni... A háború ágyúinak bömbölését azonban annyira megszokta ugylátszik az emberi fül, hogy még a békés tánczenében is tovább kivánja a fülsiketítő zajt, pedig a ritmikus táncnak ma már inkább akadályozója, mint elősegítő je ez a szaggatott lárma. Ha valahol, itt Nizzában, kivált ilyen évadnyitó hotelbálon, Amerika és Anglia legjobb táncosnői és táncosai kerülnek össze s bizony mondom, erre a néger zenére ők sem tudnak szépen táncolni. Szerencsére még az argentiniai zenekar is játszik, ennek tangóira aztán Terpsychore asszony sem szégyelne beállni a körbe, ha ugyan klasszikus tánctudománya mellett a mai tangó veszedelmesen elegáns mozdulatait képes lenne elsajátítani. Mintha egyenesen divatlapból vágták volna ki, finom, karcsú missek sudár növésű gavallérok karján lejtik Argentína ismét teljes győzelemre került gyönyörű táncát. Ebben már minden jóizlésü embernek öröme telhet. Hát még ilyen ragyogó millieuben. Múlt vasárnap futották a nizzai lóversenytéren az ötszázezer frankkal díjazott Grand Prix-t, ennek ünneplésére ma este a Negresco, holnap a nem kevésbé előkelő RwW-szálloda rendeznek Gala Grand Prix-bált. Kivül-belül tündéri fényben ragyog a hófehér Negresco. Akkora a villanypazarlás, hogy szinte félünk, hogy már a villanyszámlában ránkfizet a szálloda. Pedig mennyi mindenféle cadeaux-t osztogatnak még egy ilyen hotelbálon. Mint minden ilyen alkalomkor, itt is óriási előnyben részesülnek persze a nők. A férfiak kötelessége a százfrankos pezsgő, a hölgyek ellenben, még az öregje is, negyedóránkint ajándékot kapnak. Hol óriás léggömböt, tennistitőt, — agyonlabdázzák egymást tánc közben, — hol virágkosarat, déligyümölccsel töltött dobozt s a bál jellegére való tekintettel selyemdresszbe öltöztetett, majdnem ember nagyságú jockey-bábukat, — táncközben karjukról lógatják s hazamenetkor kosárszámra cipelik utánuk az inasok. Hogy azonban valahol a menü vagy italok árába bele lett számítva a sok „ajándék“, aziránt, ugyebár, nincs kétely. Azt hiszem, a világ minden nemzete képviselve van a Negresco-bálon, magyart azonban csak Angelo mester, Budapest immáron európai hirü fotográfusában fedeztem fel. Az oszlopos hall egyik fülkéjében állította ki művészi kivitelű képeit; jólesik hallanom, mennyire el van tőlük mindenki ragadtatva: — Ez már nem is fotografálás, ez már művészet! angolozzák a képek bámulói. # Érdekli vájjon a magyar olvasót a bálon részt vettek idegen névsora? Csak az érdekesebbeket, nemzetközileg ismertebb neveket sorolom fel: Lord és Lady Abingdon, Duchesse of Sutherland, Lord Wodehause, Princess Krassinky, Comtes.se Castaldi, Dúc de Connaught, Vendome hercegnő, Lady Raynolds, Antonio Apostolou, Barbara Gray, Prince Djemaleddine, Báron de Laval, Madame Y de la Tesserre, Madame Van de Stein, Báron von Loo, Sir William and Lady Yarworth-Jones, Lady de Frece, Prince Christian of Hesse, Lady George Douglas, Lady Anderson Stuart, Colonel Fred Smith, Margins de Bucy és az 1929-iki nizzai társaság négy legszebbje, akiknek képeit Angelo mester bocsátotta rendelkezésünkre: Madame Roque Suarez (Buenos Aires), Madame Rosina Dream (Paris), Miss Dorothy Wright (London) és Mademoiselle Daisy Treny (Paris). Éjfél után azonban oszladozni kezd a publikum, egy órára pedig mintha kiseperték volna — „a Sipka-szorosban minden csendes“. Nem tehetek róla, ismét a régi idők jutnak eszembe. Egyik Hólabda-piknikünkön másnap déli tizenkét órakor járta még a hajnali, reggeli, mondjuk déli csárdást a szépséges Gyárfás Annával a társaság akkori legjobb csárdástáncosa, Vay Kázmér. Radics Béla pedig, mintha csak akkor állt volna ki a placcra, frissen, vidáman, mosolygósán húzta a talp alá valót, s ha az Angol Kisasszonyok szomszédos zárdájából a báli terem kitárt ablakán be nem kondul a déli harangszó, talán még másnap reggelig méregettük volna, hogy milyen „vékony“ is az a bizonyos „deszkakerítés“. De hát hol van a tavalyi hó, ki beszél ma csárdásról? Elvégre erdőben vagyunk, — vagy mi?!
