Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-10 / 6. szám - Szomory Dezső: Két kis kép

Budapesti tél. A havas Andrássy-ut.

Ami mind ragyogott kívül <s körülötte, az mind benne ragyogott. E pillanat keserve is csak ragyogott benne. A fecskék mind sűrűbben szálltak, rézsut zuhanva. Borcsa is bejött -egy percre, dús farával, mezítláb, mint egy örömanya. A Szamos felöl, ahogy a komp közelebb ért a füzes partra, hozzánk, vidám hangok szálltak, üdén a viz fölött, emberi és állati hangok valami őskori együttesben, mindenféle zörgésekkel, dobogásokkal, csobogással, rusztikus átkokkal s malac-sivitással egy ájultam kék mennyezet alatt a végtelenségben. A szilvafán a kertben, a veranda alatt, egy rigó fütyült a sárga csőrével a kék szilvák között. Milyen boldog volt minden, igazi nyár! Csak éppen az én szivem nem tudott hozzátapadni fényekhez s gyönyörhöz, s kivált belőlük, egy más útra, önmagamhoz, mint egy ünnepből, ahová nem vezet a sorsom.

— Eredj csak Mariska! — mondta nagynéném melodikusán, s előbbre hajolt az asztalon, a csészéjét tologatva maga elől. — Mégis csak szeretném tudni, -— mondta a fejem fölött, — mégis csak szeretném tudni! — ismételte mind izzóbb nyomatékkai, ahogy voltaképpen nem is tudta mit mondjon, amellett, hogy nagyon sokat akart mondani.

Tájékozatlanul, inkább kiváncsiam mint megtol lón, szinte percről-percre változott külsőiben, s hangárnyalatban, ahogy követte s színezte a képzetei szélrohamát, melylyel el akart seperni. Mind közelebb hajolva hozzám, mind mohóbb kíváncsisággal szállt fel s alá búvárkodása lehajtott fejem körül, tizenötéves ifjúságomba s kutatta zsenge vétkeimet s kutatta a természet bűneit is, melyeknek áldozata vagyok.

— Miért van neked ilyen borzasztó arcod, gyermek, ■— kérdezte, szinte harapdálva nem is szavakat, de hangjának zengő szálait. -—- Mit csinálsz te, hogy nem alszol? Hogy ilyen gyűrött vagy, ilyen lompos, ilyen részeg önmagadtól, mondjad?!

És várt és nézett és éreztem, hogy a fejemnek indul, a sok hajamnak a karjával, hogy belémarkoljon, hogy az arcomat megemelje, magához, szemtül-szembe, — s úgy akadt el a karja, lágyan, félúton a levegőben, egy fehér kéz céltalanságával, irgalmasságával, imádandóságával, evangélikusam

— Szóval, nem lehet bevallani! — mondta inszinuálva és felállott.

Az orrommal a csészében, egész földül t, szépsége felém sugárzott a fényben. Mind több fecske szállt, zuhanva. A komp kikötött a parton, a népvándorlás riadalmával a zöld füzek mentén. A rigó az ágon, sárga, csőrével fütyült a lombok közül, a szilvabokréták alól, mint kék csengetyük alól.

— Megfogom mondani nagybátyádnak!