Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-10 / 6. szám - Szomory Dezső: Két kis kép
Az utolsó indiánok szomorú gyülekezete az amerikai felhőkarcolók tövében. Két kis kép Irta Szomory Dezső a magam számára, hogy magamat sem tudtam meglátni. Izzón a szivemben, kifelé valami sötét kamasz voltam. Elázva a fényektől, valami vak éjszakában voltam. Bánataim költészete, mint a szőlőfürtök a telkemen, azzá a súlyos tökfilkÓAá varázsolt, tüneményiszerüen, ami elég gyakori jelenség bizonyos gyermekek sorsfordulatában, mikor megtanulnak szenvedni. Mit tanultam ezen az éjjel, szinte perceken és másodperceken át, mintegy az idők sodrát követve pillanatokra osztva, a tulajdon életemmel atomokra bontva! Mieé fejlődtem, önmagamba roskadva, egy szál gyertya tövében, egy szál papír előtt, egy tollszárral a kezemben! Mit írtam, mennyi mindent! micsoda melységekbe szálltam! Micsoda szavak leikébe, titkaiba és párzásába, micsoda mondatok születésébe és halálába, micsoda szerelembe! Éppen azzal, hogy nem írtam semmit. — Ifiur! — hangzott, — ifiur! A reggeli az asztalon! —ez is hangzott. A lépcső karfáját súrolva, inkább csúsztam a lépcsőn, mint szaladtam. Lekötve a szivemben Mariskához, nem tudtam ellenni, hogy ne lássam, a reggelben, az asz'álnál, hogy ne lássam! Noha éhes voltam, éreztem, hogy benne rejlett _a,z éjszakám nagy müve, egész drámai: ága, regényes szüretje a holdfényben, az asztalom fölött, a gyertyám körül, vele! Mint valami bűntársamat úgy éreztem, úgy vágytam feléje. A veranda küszöbén, mégis megálltam alázattal. Éreztem, hogy a legnagyobb gyönyör a világon, azzal az egyetlenegy dologgal foglalkozni, ami szétszaggatja az ember szivét. I. Reggel. A Borosa hangjára ébredtem, ahogy kiáltott a konyhából: — Ifiur! Ifiur! Olyan közel voltam az álmomhoz, lelki terheim1'ez, ahoz az egész súlyos éjiszakához, amit átvirasztottam, hogy alig tudtam kilábalni belőle, mint egy más világból hangzott ennek a régi cselédasszonynak a hangja a konyhából, s mintha nem is nekem szólna, ahogy fö pattagott hozzám a zárt ajtókon s lépcsőkön át. Nem is ébresztett, mint inkább fölriasztott ködeimből s elvágta az álmcmat, a mámoromat, elvágta az élettel. Ahogy kiáltott: „Ifiur!“, annál kevésbé ismertem magamra, hogy rögtön éreztem, milyen hamisan hangzik, mennyire más valakit kép el ez a hang, mennyire más valakit hi, mint aki én vagyok j én lettem! Megsebezve a szivemben, elsanyargatott érzékeny: égemmel, ezt a szegény jóindulatú hangot is, ezt az egész nagy kövér Borosát a konyhában, a bánataim közé soroltam. Mert minden szó, minden hang, minden kis rezgés körülöttem, egyenesen magamhoz utalt abban a kábító önönfelismerésben, ami örökkön zárt könyv má-ok előtt. Ha nem tudtam megmagyarázni magamnak, aprólékos bevi’ágitásokkal ebbe a zűrzavarba, miért oly idegen táj és ismeretlen homály az egyik ember lelke a másiknak, másrészt lelki ttizeim fénye oly tündöklőén sugárzott belülről,
