Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-10 / 6. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (5)
Farsangidő! — Értékes 17. századbeli rézkarc a berlini múzeumban. mestersége révén nagy érzéke volt pozitivitás, rend, pontosság, matematika és logika iránt, dolgozókabátjával együtt szögre akasztotta ezt az érzékét és mindig a pillanat rabságában és friss, szüretien impressziók mámorában ellentállás nélkül vitette magát az élet sodrával. A szerencse kényeztette és mert épen úszta meg minden vállalkozását, sebezhetefennek tudta magát. Egyetlenegyszer próbálta meg azt, hogy ö maga irányítsa az életét. Azzal, hogy a háború elején önként jelentkezett és a frontra kéredzkedett. Most itt feküdt a garni nedves ágyában, lépetten, félkarral. Régi életének perzselő emlékeivel. Uj életének első éjszakája is a múlté volt már. Ez a förtelmes éjszaka, amelyen leitta magát és elszéditette a jámbor Zsófikat. Miért tette? Csakugyan nem történt semmi azóta, amióta először bujt bele vadonatúj uniformisába? Nyomtalanul mászott keresztül rajta sok mindenféle féreggel együtt az idő is? Változatlanul megmaradt annak, aki volt? És élete, uj élete zökkenés nélkül való folytatása csak a réginek, ott, azon a ponton, ahol azt három évvel ezelőtt abbahagyta? Jön megint a gyár meg a kávéház unalma, jön megint a nő, a könnyű diadal olcsó dicsősége és a szakítás fanyar utóize? Ha ugyan jön! Annak az embernek, aki a nedves ágyból mereven bámult bele a villamoskörte céltalan világosságába, félkarja volt csak, félkaria és csapott szürke szakálla. Ez az ember nem volt többé a csinos, egészséges és jókedvű Karmel Péter, talán gazdag sem volt már. Akkor is zúgott az agya, amikor józan volt. Ébren is a halottak hangját hallotta. Ez az ember nem is volt többé ember. És ez a nem-ember megijedt. Mi lesz vele? Életében először félni kezdett. De ez nem volt többé az a rémekkel rettegtető félelem, amely lázas álmaiban gyötörte és nyomban árnyéktalanul elröppent, mihelyt szemét kinyitotta. Másfajta félelem volt ez, gyilkos, gonosz, makacs, fekete hullámokkal öklelő, mint a gátját ostromló megdühödött folyó. És ez a tajtékzó viz fenyegetőn sodorta Karmel felé mindazt, ami benne úszkált: a szoba bútorait, a házakat, az uccákat, a várost, az embereket, az egész világot, a mát, a holnapot, az életet és a halált, mindazt, amitől az ember félni szokott. Karmel egyformán félt mindentől. Mintha minden tagját egyszeri’« bénította volna meg valami gyógyíthatatlan betegség Rák. Lélek-rák. A foga vacogott. És elgondolkozott: — Zsótikának igaza volt, örült vagyok. Nagynehezen mégis ura lett magának. Kiugrott az ágyból és az asztalhoz vánszorgott. A palackban volt még egy kis konyak, fölhaitotta. Üdítő melegség zsibongatta meg a testét, az ablakhoz ment és kinézett. Odakint még mindig vigasztalanul esett az eső. Fáradtan, letörten mászott vissza ágyába és fejére húzta a takarót, ahogy kisgyerek korában szokta, ha félt. Elaludt. Álmában a vakembert látta. De többé nem félt zöld oár>a«zemótől és bevve^ botjától. ügy szorította meg a kezét, ahojyy ióbarátét szokta. A valóság jobban iie«ztette. mint a rém. ("Folyt., köv.)
