Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-08 / 49. szám - Csathó Kálmán: A nők titka
férfiak ezt nem látják és a legtöbb maga dugja a fejét a járomba, mint az ökör! . . . Ez a rémes! Brumm: Azt hiszem, hogy ma már szelidebben gondolkozol erről a témáról... Mert hallom . . . azóta te is .. . megházasodtál.. Pribitzer (bólint): Igen. Beleestem én is! (Kis szünet.) És éppen ezért kérettelek! Beszélj a feleségemmel ! Brumm: Mire nézve? Pribitzer: Persze csodálkozol, hogy az én véleményemmel a nőkről hogy lehetett megházasodni . . . De hát.. . Brumm: Ugyan! Ezek csak viccek! Az B ember beszél ilyesmit az asszonyokról, de nem veszi komolyan. Pribitzer: Sőt! Most még komolyabban veszem, mint azelőtt, mert az is én mellettem bizonyít, hogy mégis megházasodtam. Brumm: Hm? Persze! Igen! (Óvatosan átül az íróasztal mögé.) Nagyon igazad van! Pribitzer (nevet): Ne beszélj úgy velem, mint egy eszelőssel! Nincs nekem semmi bajom. Mindjárt meglátod ... Brumm (hitetlenül ráhagyja): Hiszen tudom. Tudom jól! .. . Pribitzer (nevet): Nem hiszed? Hát hallgass ide! A nők ellen bizonyít, hogy megházasodtam, mert hogy egy ilyen házasságellenes embert, mint én, be lehetett ugratni a házasságba, ez nem történhetett simán, egyszerűen és egyenes utón. Ez csak világos? Brumm: Ez világos! De neked magadnak csak tudnod kell, hogyan történt? Pribitzer: Látszólag igen simán és egyszerűen! De utólag rájöttem, hogy előre kieszelt ravasz terv volt az egész, hogy megfoghassanak! . . . Brumm: Igazán? Pribitzer: Igen hát! Ha még emlékszel rá, régen egy penzionált őrnagynál laktam. Egy agglegénynél. Nő meg se fordult a közelemben. És minden jól ment, amíg az őrnagy meg nem házasodott. De megházasodott és engem kitett a lakásomból. Érted? Egy nő befurakodott a helyemre, én pedig lakás nélkül maradtam. Ezzel kezdődött! Brumm: Az csak természetes, hogy az őrnagynak kellett az egész lakása . .. Pribitzer: Hohó! Várj csak!... Az is természetes, hogy az őrnagyné lakást ajánlott nekem? Mert ajánlott. Brumm: Ez udvariasság. Pribitzer: Ez az! Udvariasság. Minden ravasz praktikájuk ilyen finom külsőben jelenik meg! Udvariasság, gyöngédség, önfeláldozás... Eh!... A férfiak buták! Én mondom neked, buták. És én is az vagyok! Alorvosnő (a spanyolfal mögött): Ilyen okos ember ez? Azt is tudja, hogy buta? Pribitzerné (bólint): Mindjárt meglátja! Veszedelmes ember! Brumm: Tehát az őrnagyné ajánlott neked lakást? Pribitzer: Ajánlott! Egy özvegy tanárnénál. Nagyon jó szoba volt, külön lépcsőházi bejárattal, senkivel se kellett találkoznom a háziak közül. Ez vesztegetett meg! Ezért adtam fel azt az elvemet, hogy nem megyek olyan helyre, ahol fiatal nő is van a háznál. Mert az özvegynek volt egy leánya. Én azonban azt gondoltam, végre is semmi közöm hozzá, nem látom soha és különben is, ha szállodába megyek, ott is lakhatnak fiatal nők is velem egy folyosón. Brumm: Hát persze! Pribitzer: Nem persze! Dehogy persze! Éppen nem persze!... Mert látod, csak ennyi rést hagytam az elveim falán és ez már elég volt rá, hogy „a nő“ betolakodjék rajta az életembe. Nem lett volna szabad egy csepp koncessziót sem tennem, mindjárt meglátod, hogy miért és akkor nem mondod, hogy persze! . .. Brumm: Pardon. Folytasd kérlek. Pribitzer: Eleinte nem volt baj. A leányt néha láttam a lépcsőn az anyjával s hogy ilyenkor köszöntem nekik, kénytelen voltam a kalapomat olyankor is megemelni, mikor egyedül jött rám szembe. És ez volt a második marhaság, amit elkövettem ebben a dologban. Nem kellett volna köszönnöm! Brumm: Parasztnak tartott volna. Pribitzer: Hát aztán? Mindig ilyen csekélységekkel terrorizáltatjuk magunkat! Inkább tartott volna parasztnak, mint hogy hozzám jött feleségül. . . Brumm: Belészerettél? Pribitzer: Belészerettem, azt mondja! Haha!... Rögtön behívom az ápolókat és pólyába rakatlak! Brumm: Hát nem? Pribitzer: Nem! Csak köszöntem neki. Érted? Ez a rémes, hogy köszönő viszonyban voltam egy fiatal leánnyal, csak úgy, észrevétlenül. Magától!... Akármikor megszólíthatott volna! Látod!... Az őrnagyné tudta, mit csinál! . . . Mert ez már komoly veszedelem volt, nyugtalanított is. És már azon gondolkoztam, hogy elköltözöm . . . Brumm: De a leány megelőzött. Megszólított és . . . Pribitzer: Nem édesem! Sokkal ügyesebb és ravaszabb volt. Teljes közömbösséget mutatott irántam, sőt inkább, mintha került volna is. Megnyugodtam, ami a harmadik ostobaság volt részemről, mert- nőkkel szemben sohasem szabad az embernek a gyanút feladni. Tudhattam volna, hogy titokban lesett az alkalmas pillanatra! Megmutatta a következés! Brumm: Lesett? Pribitzer: Persze! Várt. Meghúzódva, sunyin, ravaszul. Várt, ainig egyszer beteg lettem . . . Nem akarom, hogy üldözési mániát foghassanak rám és nem mondom, hogy ő vagy az anyja tettek beteggé valami ravasz praktikával! . . . Alorvosnő (a spanyolfal mögött Pribitzernéhez) : Maga volt? Pribitzerné: Ezt mama intézte. Pribitzer: Elég, ha annyit mondok, hogy hasznukra fordították a betegségemet. Különben is a beteg ember, az a nők specialitása! Mikor ki van szolgáltatva, mikor magával tehetetlen, mikor megtört az ellentálló ereje. Lázam volt, nem tudtam felkelni, és nem mentem hivatalba. Délben bejött az asszony és levest hozott, de én még nem sejtettem semmit. Másnap rosszabbul voltam. A doktor influenzát konstatált és azt mondta, egy hétig ágyban kell maradnom. El akartam magam vitetni a kórházba, de az asszony lebeszélt. Hallgattam rá, mert gyenge voltam. Lázas... És ökör! De milyen ökör. Tűrtem, hogy az asszony ápoljon, bekösse a torkomat. Még hálás is voltam neki. Mert nem sejtettem, mi fog másnap történni. Tudod mi történt? Brumm: Fogalmam sincsen róla. Pribitzer: Pedig nem nehéz kitalálni. A mama helyett a leánya állított be. Hogy — azt mondja, — úgy látszik, a mama is megkapta az influenzát! Érted? Nem lépcsőn szólított meg... nem! Mikor beteg voltam, mikor nem védhettem magam, mikor el se szökhettem előle, akkor csapott le rám. Orvul. . . Annyi erőm még volt, hogy szabadkozzam. Mondtam, hogy nem engedhetem, hogy kitegye magát annak, hogy ő is megkapja tőlem a ragályt és kértem, hogy bízzon csak a cseléd gondjaira. Tudod mit felelt? Brumm: Mit? Pribitzer: Hogy ő nem kap meg semmiféle betegséget, amit nem akar. És igazat is mondott! Mert a nők sohasem betegszenek meg, ha arról van szó, hogy
